A Game Theory a The Roots hetedik stúdióalbuma, ami 2006-ban jelent meg. A hip hop-ot más műfajokkal (elsősorban soul, jazz, funk, alt rock) ötvöző philadelphiai csapat az egyik abszolút kedvencem és nemrég a zenéim között válogatva találtam rá erre az éppen tíz éves albumra. (A banda 2010-es How I Got Over című albumáról itt írtam)
A dobos, zenekarvezető Questlove jellemzése szerint az album nagyon sötét hangulatú és erősen reflektál az amerikai politikai viszonyokra. AZ utóbbi kijelentéssel nem vitatkoznék, de én azért – zeneileg semmiképp – nem nevezném nagyon sötétnek, bár igaz, hogy nagyon happy szám nincs az albumon.
A címadó Game Theory nekem zeneileg egyenesen felemelő, majdhogynem bulizós hangulatú szám. Van azért persze sötét tónusú track is az albumon (False Media, In the Music, Take it There), de emellett legalább ennyi melankolikus (Atonement, Baby, Clock with No Hands), vagy olyan középtempós szám is. De nem félnek azért elkalandozni, bedurvulni sem a fiúk, néha szinte kaotikus hangzást teremtve (pl. Here I Come, Take it There).
Ahogy az ezt megelőző albumokon is megszokhattuk, a banda fullos zenekari hangzást hoz. A dob, basszusgitár, gitár, billentyű, ének/rap alapfelállást sok helyen egészíti ki más élő hangszer, mint például hegedű, vagy cselló. A hangzás egyre kevésbé hasonlít a klasszikus hip hop hangzásra, erőteljes a neo-soul-os, alt rock-os - hangszeres és énekes - beütés, a hip hop vonalat sokszor csak az MC-k és a dob viszik, így bátran kijelenthető, hogy sok szám eltávolodik a hip hop gyökerektől.
A számok között nincsen egyébként szünet, így az egész album egy nagy hangfolyam. Ezzel nagyon jól zsonglőrködik a zenekar, a dalok nagyon simán, zökkenőmentesen olvadnak egymásba.
Ami igencsak szimpatikus vonása az albumnak (de jellemző ez egyébként úgy általában a Roots-ra), hogy nagy nevek helyett sok helyi (Philadelphia), viszonylag ismeretlen közreműködővel dolgoznak, mint Dice Raw, John-John, Mercedes Martinez, Greg Porn.
És ne felejtsem el azt is megjegyezni, hogy az albumon az együttes többször is tiszteletét fejezi ki J Dilla, a 2006-ban elhunyt és egyből legendássá/klasszikussá vált producer (hip hopban: zenekészítő) előtt, olyannyira, hogy a nyitó és a záró számot is neki dedikálták.
Szövegileg a sötét tónus, a kiábrándultság, dühösség már azért igencsak jellemző az albumra, ami jócskán a politikára fókuszált, nem rejtve véka alá azt a meggyőződést, hogy az amerikai társadalom nagyon rossz úton jár, aminek elsősorban a kisebbségi csoportok („Pilgrims, Slaves, Indian, Mexican” – ahogy a False Media-ban hallhatjuk) isszák meg a levét. A problémák között többször említik a drog elleni háború képmutatását és a fekete társdalomra nehezedő kriminalizáló, romboló hatását, a Bush vezette vezetés gonoszságát, agresszív bel- és külpolitikáját.
A másik roots-os bejegyzésemben azt írtam, hogy ez az album nem annyira ütős, mint az előzőek, és elment a banda egy sötét, agyonpolitizált irányba, ami nekem egyáltalán nem tetszik. Érdekes, hogy most kifejezetten örömmel hallgattam a Game Theory-t, jó - ha nem is a legjobb - Roots albumnak tartom, bár az igaz, hogy a politikai tartalom egy kicsit túl sok még most is. Visszaolvasva a majdhogynem négy évvel ezelőtti bejegyzést azonban már emlékszem, hogy abban az időben, illetve az album megjelenésekor tényleg nem voltam oda a Game Theory-ért. Ez csak megerősít abban, hogy milyen jó néha újrahallgatni a régebbi zenéket (vagy újraolvasni a régebbi könyveket), és elmerengeni azon, hogy mennyit számít az aktuális hangulatunk egy-egy mű befogadásánál.
Az idei év egyik nagy meglepetése volt számomra James Marlon könyve, ami a Bob Marley elleni 1976-os merénylet köré épül, amikor is több fegyveres támadta meg a reggae sztárt és zenekarát két nappal azelőtt, hogy az énekes nagyszabású ingyenes koncertet adott volna Jamaikába a megbékélés jegyében.
Mielőtt erre a könyvre és írójára rátaláltam volna, nem is tudtam, hogy Ausztráliának jelentős görög kisebbsége van, közel 400 000 görög származású állampolgár él az országban, plusz 100 000 első generációs bevándorló, így a görög az ötödik leggyakrabban használt nyelv az angol, kínai, arab és olasz után. Ezekből az adatokból is sejlik, hogy Ausztrália igazi multikulturális ország, a globális politikai és demográfiai folyamatoknak megfelelően elmúlt már a White Australia Policy időszaka, amikor a bevándorlást szigorúan korlátozták és jelentős számban csak a favorizált országokból - mint például Nagy-Brittania - érkezhettek betelepülők. A
Az Eden Lake megint egy olyan film, amibe véletlenül futottam bele egy éjszakai tévékapcsolgatás közben, hasonlóan a 
Margaret Atwood talán a legismertebb kanadai iró(nő) manapság, A vak bérgyilkos pedig a legtöbbet emlegetett regényeinek az egyike. Atwood stílusa az első oldalaktól kezdve megfogott, fanyar, finom humora, találó megfigyelései, megállapításai nagyon tetszettek. Magának a regénynek a szerkezeti megoldása is rendkívül imponáló, sőt nyugodtan nevezhető bravúrosnak is. A könyv ugyanis számos rétegből áll, amelyek szövevényesen kapcsolódnak egymáshoz.
Apollo Brown és OC párosának bemutatkozó anyaga már az intrótól kezdve megfogott, az értelmes, pozitív üzenetet tartalmazó felütés után (szakadj el a trófeák hajszolásától, azért tedd a dolgod, mert szereted csinálni) szép egyenletesen tartja a magas színvonalat, sőt az utolsó pár szám különösen jól sikerültek.
Utolsó kommentek