Merengo

Kezdjük is a legelején azzal, hogy a Kvantumtolvaj nehéz olvasmány, nekem biztos, hogy az egyik legnehezebben olvasható könyvek egyike volt. A regény tele van olyan utalásokkal, amik az elbeszélő számára magától értetődőek, az olvasó azonban csak kapkodja a fejét, hogy miről is van szó. Az ismeretlen fogalmak, személyek, kifejezések, technológiák csak úgy hemzsegnek a szövegben, ezek mivoltára sokszor csak jóval később (mondjuk olyan 50 – 150 oldal után) derül fény, úgy, hogy innen-onnan összeszedett információmorzsákból kell összerakosgatnunk a megfejtést. Emiatt több ismerősöm is abbahagyta a könyvet, amit maximálisan meg is tudok érteni, én is második nekifutásra olvastam végig, már csak azért is mert érdekelt, hogy mi sül ki az egészből. Egyrészt az első pár fejezet tényleg megpróbáltató olvasmány – még sci-fi olvasók számára is - igazából szerintem akkor tudja magát átrágni rajta az ember, ha elhiszi, hogy érdemes továbbolvasni, és kibontakozik majd valami értelem (ne adjisten valami szórakoztató dolog is akár) az idő előrehaladtával. Rajaniemi anyukája azért biztosan sokat csuklott, amíg a könyvet gyűrtem. (Ebből a szempontból a klasszikussá vált Neurománcra emlékeztet a Kvantumtolvaj, annak a könyvnek az olvasásakor is – még középiskolásként - teljesen elveszve éreztem magam, annak nem is jutottam a végére.)

A későbbi, Marson játszódó eseményeket, és úgy általában a kontextust azért viszonylag jól fel lehet dolgozni – nekem onnantól lett igazán izgalmas a regény. Persze nem lett ezután sem könnyű olvasni a könyvet, Rajaniemi nem hagyja, hogy elkényelmesedjünk, időnként mindig megjelennek olyan rétegei a könyvnek, ami miatt megint csak a fejünket fogjuk, hogy miről is van szó.

Érdekes módon egyébként, miután elengedtem, hogy az olvasás minden pillanatában teljesen képben legyek, azután már sokszor izgalmas is volt a kisebb-nagyobb információkból összerakni az egyes történéseket, technológiai utalásokat. (Az interneten egyébként van részletes útmutató Rajaniemi világához, de szerintem érdemes megpróbálkozni azzal, hogy magunk találjuk meg a megfejtéseket.

Ami nagyban segíti az olvasást az az, hogy a könyv fő cselekményszála, amelynek apropóján megismerhetjük a jövőbeli világot, egy klasszikus heist-sztori. Főhősünket, a foglalkozását tekintve mestertolvaj Jean le Flambeurt, egy nagy hatalommal bíró entitás megbízottja, kiszabadítja börtönéből azért, hogy egy később meghatározandó dolgot megszerezzen. Ezért le Flambeurt az Oubliette-re, a Marson lebegő városba juttatja, itt kell végrehajtania a lopást is. Persze nem olyan egyszerű a dolog, mert először régi önmagát, régi emlékeit kell megtalálni a tolvajnak. (Rajaniemi világában ugyanis az emberi lélek - a hozzá kapcsolódó emlékekkel együtt – elválasztható a testtől, így valaki – illetve valaki lelke - akár évtizedeket tölthet egy adatbázisban, hogy később egy új testben folytathassa a létezést)

Nekem egyértelműen az Oubliette világa tetszett a legjobban a könyvben, ezt nagyon eredetien ábrázolja az író. Ebben az állandóan mozgásban lévő városban a lakók a gevulot rendszer segítségével kontrollálhatják magánszférájukat, megszabhatják, még azt is, hogy ki mennyit láthat belőle, vagy mire emlékezhet vele kapcsolatban. Az emlékeket egyébként gondolatátvitel-szerűen tudják a lakók cserélni, így amikor egy rendőr megkérdezi a másikat, hogy mit látott egy bűncselekmény helyszínén, akkor nem egy szóbeli leírást kap válaszul, hanem a helyszínen lévő rendőr emlékeit, ami beintegrálódik saját emlékei közé, tehát olyan, mintha ő is a helyszínen járt volna. A lebegő városnak van egy közös memóriája, a mostani felhő alapú adattárolókhoz hasonló exomemory, amihez bármely lakó hozzáférhet, A hozzáféréshez már nem szükséges tárgyi eszköz, a lakók agyukkal közvetlenül tudnak csatlakozni a rendszerhez. Szóval ilyen és ehhez hasonló jelenségek, technológiák jellemzik az Oubliette-et, ebben a világban kell le Flambeur-nek végrehajtania küldetését, amiről persze kiderül, hogy sokkal bonyolultabb, mint azt elsőre gondolni lehetett, miután rájön, hogy valakik hozzáfértek és megváltoztatták a város exomemory-ját.

Ezen túl van még egy, az egész regényt átszövő szál, ami azzal foglalkozik, hogy kik is teremtették ezt a világot, kik a legbefolyásosabb szereplői a galaktikus játszmának. Természetesen nem csak emberek népesítik be a világot, hanem más szereplők is. (Igaz az ember kifejezés is meghaladottnak tűnik tekintve, hogy az emberi lelket más és más testbe lehet költöztetni, inkább poszthumán entitásokról beszélhetünk.) Ezen szereplők cselekedetei, egymással való küzdelme pedig legalább olyan lényeges és érdekes, mint a fő cselekményszál.

Napestig lehetne még beszélni a Kvantumtolvaj világáról, de ahhoz túl összetett, hogy egy-két mondatos utalásokkal le lehessen írni. El kell olvasni, na. Már aki szereti és bírja ezt a fajta, már-már posztmodern történetmesélést és hardcore sci-fi koncepciókat.