Merengo

Mielőtt erre a könyvre és írójára rátaláltam volna, nem is tudtam, hogy Ausztráliának jelentős görög kisebbsége van, közel 400 000 görög származású állampolgár él az országban, plusz 100 000 első generációs bevándorló, így a görög az ötödik leggyakrabban használt nyelv az angol, kínai, arab és olasz után. Ezekből az adatokból is sejlik, hogy Ausztrália igazi multikulturális ország, a globális politikai és demográfiai folyamatoknak megfelelően elmúlt már a White Australia Policy időszaka, amikor a bevándorlást szigorúan korlátozták és jelentős számban csak a favorizált országokból - mint például Nagy-Brittania - érkezhettek betelepülők. A The Slap is foglalkozik a multikultiralizmus témájával, láthatjuk azonban, hogy a különböző származású és kultúrájú emberek együttélését nem kuriózum Ausztráliában már, hanem mindennapi helyzet.

A könyv kiindulópontja egy családi-baráti barbecue, ahol az egyik vendég pofonvág egy jelenlévő kisgyereket, aki ráadásul nem is a sajátja. A könyv fejezetei a barbecue  néhány résztvevője életének egy-egy rövid, az incidenst követő szakaszát mutatja be az érintett szemszögén keresztül. Bepillanthatunk így például Hector, a görög származású ausztrál házigazda, felesége, az indiai-auszrál Aisha, Rosie, a pofonvágott gyerek anyja egyébként Aisha egyik legjobb barátnője  - életébe, Harry, a pofozkodó rokon, vagy a tinédzser Connie és Richie gondolataiba.

A The Slap nem cselekmény központú könyv, nagyrészt az egyes szereplők érzelmeiről, gondolatairól, dilemmáiról olvashatunk. Hangsúlyos téma a regényben a gyereknevelés, illetve annak különböző aspektusai (a gyereknevelés és az egyéni vágyak viszonya, a gyereknevelés hatás a szülők baráti viszonyaira), de amilyen érzékenyen foglalkozik az író ezekkel a témákkal, olyan meggyőzően és magabiztosan érzékelteti a tinédzser Connie és Richie, vagy az öregedő Manolis lelkivilágát is.

A könyv nyolc fejezetében nyolc különböző szereplő személyiségébe bújhatunk bele, a megfogalmazásom nem véletlenszerű, mert Tsiolkas valóban intim közelségből mutatja meg a karaktereit, a különböző emberek legapróbb, vagy legtitkoltabb gondolatait is megismerhetjük. A különböző, egymással kapcsolatban álló perspektívák nagyon érdekesek, úgy is mint különböző, huszonegyedik századi ausztrál életutak, és úgy is, mint univerzális és személyes egyéni sorsok.

Érzékletesen közvetíti a regény azt, hogy mennyire külön univerzum minden ember, mennyire nehezen ismerhető meg, még akár felesége, férje, vagy legjobb barátja által is. A könyvet olvasva megismerjük legtitkosabb vágyait, mindennapi legapróbb nehézségeit és örömeit is a különböző szereplőknek. Az író nagyon találóan és árnyaltan ragadja meg a különböző élethelyzetekben lévő emberek lelkivilágát, nagyon érzékletesen közvetíti dilemmáikat, gondolataikat, esendőségeikkel, (sokszor elég durva) titkaikkal együtt. Érdekes aztán még az is, ahogy az egyes szereplők narratívájából, azok összefonódásából kiderül, hogy sok esetben az egyén saját elképzelései, gondolatvilága nagyon messze van attól, ahogy azt mások kívűlről látják.   

A pofon alapkonfliktusáról természetesen mindenkinek megvannak az elképzelései, igazán nem is ezek a legérdekesebbek a könyvben (hiszen túl sok variáció nincs azzal kapcsolatban, hogyan értékelhető az ominózus tett), hanem az a folyamat, ami elindul a családi-baráti társaságban. Tsiolkas nagyon átélhetően mutatja meg ennek a társaságnak a dinamikáját, azt ahogyan az egyes szereplők viszonyrendszere változik.

A gondolatok és érzések, családi és baráti viszonyok bemutatása mellett kirajzolódik a mai Ausztrália társadalomképe is, viszonylag széles spektrumban, mert a szereplők között vannak tinédzserektől kezdve, középkorúakon keresztül idősek is, férfiak és nők, melegek és heterók, bevándorlók és tőzsgyökeres ausztrálok. Társadalmi státuszukat nézve a szereplők általában a középosztályhoz tartozók, bár vannak alulról és felülről is kicsit kilógók. A társadalomrajz kapcsán érint az író olyan témákat is, mint a rasszizmus, elfogadás, bevándorlók és helyiek viszonya, egymásról kialakított képük. Ebben a tekintetben is meggyőzően árnyalt tud lenni Tsiolkas, nem a sablonos, politikailag korrekt gondolatokat ülteti a szereplők fejébe, hanem a maga bonyolultságában mutatja meg ezeket a jelenségeket. (a görög származású ausztrálok például sokszor  legalább olyan lealacsonyító módon gondolkodnak és nyilatkoznak meg egymás között a többségi ausztrálokról, mint ez utóbbiak róluk, mint bevándorló népségről.)

A The Slap egyébként meglehetősen szókimondó, illúzióktól, finomkodástól mentesen mutatja meg a szereplőit és rajtuk keresztül a XXI. századi ausztrál középosztály, illetve annak egyes tagjainak viszonyait. Persze ezek a viszonyok, társadalmi helyzetek nem teljesen ismeretlenek, egy kis túlzással igazak valószínűleg bármely fejlettebb nyugati fogyasztói társadalomban, ahová egy kis jóindulattal országunkat is sorolhatjuk.

A Goodreads-es kritikákban sokan azt hozták fel a könyv ellenében, hogy a szereplők élete érdektelen, átlagos, vagy éppen azt, hogy nincs egyetlen olyan szereplő sem akivel igazán azonosulni, szimpatizálni lehetne. Kétségtelen, hogy a bemutatott életek egyik sem tökéletes, mindenkinek megvannak a kisebb-nagyobb titkai, hibái, ellenszenves tettei vagy gondolatai, de pontosan ettől lesz hihető és átélhető a regény. Az hogy unalmas lenne pedig ugyancsak nem mondanám, bár tény, hogy érdekfeszítő akciókat nem fogunk olvasni a könyvben, de a szereplők lelkivilágának részletes és érzékletes bemutatása szerintem cseppet sem érdektelen, a középkorú, többgyermekes apa karakterek például saját életkoromból és –helyzetemből kifolyóan különösen érdekesek.

Az ausszik ezúttal sem okoztak csalódást, egy újabb nagyszerű írót ismerhettem meg az ausztrál irodalommal ismerkedve. (Peter Temple: Truth című könyvéről, nagy kedvencemről is írtam már). A könyv egyébként 2009-ben shortlist-es lett a Miles Franklin Award-on, a legnevesebb ausztrál irodalmi megmérettetésen (A nyertes abban az évben Tim Winton: Breath című regénye volt, ami nekem ugyancsak nagyon-nagyon tetszett, írtam is róla itt), ráadásul a Man Booker Prize longlist-jébe is bekerült, ami ugyancsak jelentős elismerés. Érdekesség még, hogy nyolc részes filmsorozat is készült a regényből, de ezt még nem mertem megnézni, mert nagy valószínűséggel csalódást fog okozni a könyv után. Bár kétségtelen, kíváncsi vagyok, hogyan alkalmazták filmre a regényt, elsősorban nem is a könyv lényegét illetően, hanem az ausztrál környezet, nyelv megjelenítésében. Nem is beszélve arról, hogy szerepel a sorozatban a nagyszerű ausztrál színész, Anthony LaPaglia (lásd a Lantana című filmet) fia, Jonathan is!