Apollo Brown és OC párosának bemutatkozó anyaga már az intrótól kezdve megfogott, az értelmes, pozitív üzenetet tartalmazó felütés után (szakadj el a trófeák hajszolásától, azért tedd a dolgod, mert szereted csinálni) szép egyenletesen tartja a magas színvonalat, sőt az utolsó pár szám különösen jól sikerültek.

A nagyon jó albumokat kidobó Mello Music Group kiadóhoz tartozó páros olyan magabiztos a dolgában, hogy nem is vesz igénybe közreműködőket, ami azért viszonylag ritka a hip hop világában. Igazuk is van, igazából a felállás teljesen jól működik támogatók nélkül is, a fiatal, ígéretes detroit-i zenekészítő producer Apollo Brown és OC, a műfajban 18 éve tevékenykedő veterán MC, aki az elismert new yorki Diggin' In The Crates (D.I.T.C.) kollektíva tagjakként vált ismertté nagyon meggyőzően teszi a dolgát.

Apollo Brown hihetetlenül jó alapokat hozott össze (némelyik közülük már az album előtt is ismert volt), a közép, vagy inkább lassú tempójú, nehéz basszusok szolid alapként szolgálnak és ezekre dobálja a különböző hangmintákat, effekteket, közép és magas regiszterű hangokat, hangszeres betéteket a producer. A hangminták különösen tetszettek, például a We The Peolpe-ban, vagy a The Pursuit-ban.

Apollo Brown mellett OC sem marad le azonban, tökéletesen rappel a kitűnő alapokra, és a szövegei is nagyszerűek, sokféle témát érint és ezeket meggyőzően, értelmesen prezentálja. A Nauticá-ban például egy viharhoz hasonlítja magát, amely rázúdul New Yorkra, az Options egy felemelően optimista szám arról, hogy mindig van választása az embernek arra, hogy továbblépjen, javítsa a hibáit. A Caught Up (egyik legnagyobb kedvencem) pedig a kallódó, az élet különböző sérelmeit sorsszerűen bevonzó, fiatal lányokról szól. Ebben a számban nagyon ütős szerkezeti megoldás, ahogy a refrén utolsó szavát elhagyja OC, így a hallgató önkéntelenül is maga fejezi be a mondatot, úgy, hogy "nigga". (Low self-esteem looking for a father figure/Expect the best from the worst type of nigga) De ez a nigga nem egy macsó beszólás, hanem tökéletesen passzolva a szám mondanivalójához, a (fekete) apákat, férfiakat idézi meg, akiknek nagy felelősségük van a számban leírt lányok sorsának alakulásában. Az outróként szolgáló Fantastic végül tökéletesen zárja le ezt a (majdnem) tökéletes albumot.

A fentiekhez hasonló (ön)tudatos, komolyabb mondanivalót hordozó számokat jól egyensúlyozzák a klasszikusabb hip hop témákkal dolgozó számok (ki vagyok, honnan jöttem; mi teszi a jó rappert, élet a rapbizniszben stb.), amelyek jellemzően pattogósabbak, feszesebbek is. Nagy kedvencem például a The People's Champ, a The Pursuit, a Just Walk, de igazából mindegyik szám nagyon jó, kevés lóg ki a sorból.

Tényleg olyan album a Trophies amilyennek egy jó hip hop albumot elképzelek 2012-2013-ban, főleg azért mert a 90-es évek aranykorának hangzását adja vissza a kor követelményeinek is megfelelve. Simán 2012 egyik, ha nem legjobb albuma. Ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül, a(z) underground kritikák is szerették nagyon 2012-ben.