A nemrég bemutatott Peter Temple két legjobban sikerült könyve a 2005-ös Broken Shore és a 2009-es Truth. A két regény szorosan kapcsolódik egymáshoz, mert a Truth a Broken Shore után játszódik időben, és a szereplők között is van átfedés, de mégsem egy sorozat részei ezek, hiszen két különböző férfi áll a középpontban, és a Truth-ban csak pár mondat, pár dialógus utal az előző könyvre. Én mindenesetre a Truth-ot olvastam először, és a kettő közül ez is tetszett jobban (bár a verseny szoros volt), ezért is írok először erről.
A cselekmény Stephen Villani-t, a melbourne-i gyilkossági osztály ideiglenesen kinevezett vezetőjét követi, aki egy halott prostituált ügyében kezd nyomozni, később pedig újabb megoldatlan esetek mellett, férjként és apaként is nehézségekkel találja szemben magát. Villani engem folyamatosan a Lantana című ausztrál film főszereplőjére emlékeztetett, a fejemben mindig Anthony LaPaglia képében tűnik fel. A nyomozások egyébként a kevésbé akciódús fajtából valók, krimi volta ellenére nem is ezeken van az igazi hangsúly a könyvben. Sokkal inkább Villani lelkiéletén. A férfi magánélete minden részében megpróbáltatásokkal találja szembe magát, házassága szétesőben, emiatt mind feleségével, mind lányával kritikus a kapcsolata, de fontos szerepet kap életében testvérével és apjával való viszonya is. Nagyon tetszett, ahogy Temple megmutatja, hogyan merülnek fel időröl-időre Villani-ban a gyermekkori élmények, kapcsolódva a jelenkori életének eseményeihez. Így a Truth végül is jelentős részben egy középkorú férfi magánéleti válságáról szól.
Meglehetősen sötét, jobb esetben melankólikus hangulatú a regény, de ezt a hangulatot rendkívül hitelesen és érzékletesen adja vissza az író. A rendőrségi-politikai korrupció mellett a főhős személyes (családi, magánéleti) kálváriáját is nyomon követhetjük. Alapvetően a regény hangulata konzekvensen lefelé tart amihez képest nem kicsit meglepő a befejezés kicsengése, ami szerintem nem illik a regény egészéhez, ezért nem is volt hihető számomra.
Az ausztrál író magával ragadó, sötét, sokszor tőmondatokra, félmondatokra épülő stílusa, nagyon hasonlít a James Ellroy-féle telegraphic style-ra, az ausztrál angol jellegzetes szavai, kifejezései pedig még élvezetesebbé teszik a stílust. A környezet, egész pontosan Melbourne is kitüntetett figyelmet kap a könyvben, Temple nagyon plasztikusan mutatja be a várost, a benne élő embereket.
Fontos szerepet kap főhős életében a bűnüldözés múltbéli árnyairól és aktuális megpróbáltatásairól való elmélkedés. A Truth-ban a rendőri munka egy cseppet sem idealizált, a régimódi rendőri értékek és stílus ütköznek a modern, karrier-centrikus módival. Az előbbi alapvetően erőszakos és öntörvényű, bár kapcsolódnak hozzá olyan erős értékek, mint például a bajtársiasság. Az utóbbira pedig a politikai korrektség és a politikai helyezkedés a jellemző. Ami mindkettőben közös azonban, az a mély korrupció, lelki és jogi értelemben is. Ezt a benyomást erősíti a rendőrségi és nagypolitikai játszámákról alkotott kép is, amit Temple szintén meglehetősen sötéten fest le.
Nekem a Truth a 2010-es év legjobb olvasmánya volt, de ma is ilyen a kedvenc könyvem: krimi és lélektan; izgalom, egy jó adag sötét tónus, plusz hiteles, összetett személyiségábrázolás. Kemény, de ez nem a macsós keménység, hanem annál jóval összetettebb, hitelesebb, az élet reménytelenségéből fakadó keménység. Az, hogy a könyv megnyerte az egyik legnevesebb ausztrál irodalmi díjat, a Miles Franklin Literary Award-ot jól jellemzi a kvalitásait.
Annyira megtetszett a könyv, hogy el is kezdtem lefordítani anno, kíváncsi voltam, hogyan hangzanak Temple sorai magyarul. Az eredményt, a könyv első fejezetét lentebb olvashatjátok. Ahogy látható is az ausztrál írónak nagyon markáns a stílusa, a mondatok sokszor hömölyögnek, mint a gondolatok az ember fejében, a megszólalások viszont általában az élőbeszéd hangulatát kitűnően visszaadó, rövid közlések. Temple nem magyarázza agyon a dolgokat, a posztmodern írásokra emlékeztető módon kusza a szöveg, sokszor egy-egy részt újra kellett olvasnom, hogy a kurta utalásokat megfejtsem, és az ausztrál - sőt ezen belül a rendőri - szleng használata sem könnyíti az olvasást. Az alábbi rövid részletben is többször kalandoznak Villani gondolatai a múlt eseményei felé, amelyeket egyrészt az előző regényben, a Broken Shore-ban ismerhetünk meg, másrészt pedig olyan történések, amelyek csak bővebben ki nem fejtett emlékképekként merülnek fel a férfi gondolataiban.
Utolsó kommentek