Merengo

Az idei év egyik nagy meglepetése volt számomra James Marlon könyve, ami a Bob Marley elleni 1976-os merénylet köré épül, amikor is több fegyveres támadta meg a reggae sztárt és zenekarát két nappal azelőtt, hogy az énekes nagyszabású ingyenes koncertet adott volna Jamaikába a megbékélés jegyében.

Ez azonban csak a regény egyik motívuma, igazából megismerhetjük Jamaika 70-es, 80-as évekbeli történelmét, a két nagy párt politikai csatározását, és kapunk egy társadalmi korképet is, elsősorban a szegénynegyedek lakóira fókuszálva. A regény kb. 2/3-ától a cselekmény pedig áttevődik az USA-ba, innentől a könyv arról szól, hogyan építették ki jamaikai bűnözők a 90-es évek elejétől a kábítószer (elsősorban crack) birodalmukat New Yorkban.

Hangsúlyos még a könyvben a hidegháború jamaikai fejezetének a bemutatása, amikor a kommunista oldal (Kuba aktív részvételével) és az amerikai/nyugati érdekszféra (USA, CIA, naná) próbálta befolyásolni az aktuális jamaikai kormányokat. AZ USA érdeke elsősorban az volt, hogy elkerülje egy újabb karib-tengeri ország kommunista befolyás alá kerülését, a kommunisták pedig azt akarták elérni, hogy növekedjen a befolyásuk a térségben.

A könyv szerkezetileg úgy épül fel, hogy különböző elbeszélők egyes szám első személyű monológját olvassuk, és ezekből kell összeraknunk a történéseket. Az összerakás azért is jó szó, mert sokszor csak kapkodjuk a fejünket a különböző személyekre, eseményekre való hivatkozásokat olvasva, általában csak jóval később áll össze, hogy ki kivel van, vagy sportos hasonlattal élve: ki merre támad. Az elbeszélők sokszínűsége igencsak lenyűgöző, van itt faék egyszerűségű fiatal gettó-katona, középosztálybeli nő, (halott!) politikus, amerikai újságíró, gengszter vezér, helyi CIA vezető, satöbbi.

Az eddig is ismert volt számomra, hogy jamaikai mindennapok igen távol álltak/állnak attól a romantikus képtől, amit reggae számok felületes hallgatása folytán az ember esetleg kialakíthatott magában (mindenki szereti egymást, barátságosak az emberek, peace, love, happiness). Tisztában voltam azzal is, hogy a szegénység, bűnözés is erőteljesen jellemző a jamaikai társadalomra. A szegénynegyedekben uralkodó nyomor és erőszakosság mértéke azonban sokkoló volt, ahogy azt Marlon James bemutatta, az első fejezetek néhány brutális leírása után komolyan azon gondolkodtam, hogy nem folytatom a könyvet.

Érdekes volt olvasni arról, ahogyan a politikai pártok hatalmuk erősítése érdekében összejátszottak a gettók alvilági vezéreivel befolyásuk erősítése érdekében. Pontosan tudható volt, hogy melyik szegénynegyed melyik pártot támogatta. Az egyes gettók (és lakóik) közötti szembenállás totális volt, az átjárás lehetetlen, a határsértés büntetése pedig sokszor halál. Az erőszak mértékét jól illusztrálja az, hogy az 1980-as választások előtt 800 ember halt meg politikai indíttatású konfliktusok miatt a kicsivel több, mint 2 millió lakosú országban. (Természetesen a politikai szembenállás mellett erősen hangsúlyos voltak a drogterjesztés miatti háborúskodások is.)

De amit a legfontosabb a regény kapcsán megjegyezni : Marlon James kiváló író! Bármely narrátort is beszélteti, mindig vannak nagyon érdekes meglátásai, megjegyzései, így amellett, hogy a téma is nagyon érdekes, lenyűgöző az is, ahogy ezt közvetíti felénk. Nekem különösen erőteljes volt annak a folyamatnak a nagyon hiteles leírása, hogyan kerítik hatalmukba és hogyan használják fel céljaikra a szegénynegyedek urai megfélemlítéssel, drogokkal és a hatalom bűvöletével gyerekkoruktól fogva a fiatalokat. Egy másik érdekes szála a könyvnek nekem a középosztálybeli női karakter leírásai voltak, amelyek azt érzékeltették nagyon hatásosan, hogy hogyan idegenedik el hazájától az azt elhagyni készülő ember és hogyan zárkózik be saját mikrovilágába.

És persze nem hagyhatom ki, hogy meg ne jegyezzem: az olvasási élményt igencsak megdobta, hogy az elbeszélők nagy része jamaikai dialektusban (patois) beszél, ezt pedig egyszerűen nem lehet megunni.

A könyv megnyerte az egyik legrangosabb irodalmi elismerést is 2015-ben, a Man Booker Prize-t, ami azt hiszem méltó elismerése a kvalitásainak. (Ettől függetlenül magyarul szinte semmit nem lehet olvasni a könyvről)

A méltatások mellett persze meg kell emlékezni a könyv hátulütőiről is. Elsőként a túlzott erőszakosságot említeném. Marlon azt nyilatkozta egy interjúban, hogy el akarta kerülni, hogy erőszakorgiába fulladjon a regény. Hát, nem mondhatnám, hogy ez maradéktalanul sikerült neki. A brutális, legtöbbször mégis szenvtelen erőszak leírásai – ahogy említettem – sokszor túlmentek a határon számomra. Az erőszakosság mellett ami igencsak próbára tette a tűrőképességemet, azok a hardcore melegpornó leírások voltak, ezeken a pontokon megint csak azon gondolkodtam, hogy leteszem a könyvet. (James egyébként maga is meleg, és többször nagyon találóan ír az ehhez kapcsolódó nehézségekről, érzésekről) Az, hogy a könyv kb. 700 oldalas önmagában nem jelentené azt, hogy túlírt is, de a vége felé egyre többször volt olyan érzésem, hogy túlzottan hosszú és szerteágazó lett. Az amerikai cselekmény szerintem nem nagyon illeszkedik a regény folyamába, az egész könyvnek keretet adó Bob Marley merénylethez sem kapcsolódik.

Végezetül pedig meg kell jegyeznem, hogy James Ellroy (sokak – beleértve engem is – szerint a legjobb kortárs krimiíró) hatása nagyon, szinte zavaróan nagyon, érezhető. Ezt a hatást több kritikában is megemlítették, de olvasás közben nekem is beugrott. Ez nem is csoda, mert szerkezetileg és stílusban is hasonlít a Brief History az amerikai író könyveihez. A sok, egyéni nézőpontos elbeszélés, a brutálisan realista leírások mind jellemzőek Ellroyra, ahogyan az is, hogy kisebb léptékű bűncselekmények és bűnözők történetét ágyazza be egy korszak társadalmi és politikai környezetébe.

Összefoglalva elmondható, hogy a Brief History egy brutális, realisztikus és sokrétű könyv a 70-80-as évek Jamaikájáról, amely sem a szerkezete, sem a témája, sem a nyelvezete miatt nem egyszerű olvasmány, de megéri az erőfeszítést mind irodalmi értékei, mind amiatt, mert egy viszonylag ismeretlen témát jár körbe.