Merengo

Az ausztrál Tim Winton regénye egy olyan fiú felnövésének története, akinek alapvető személyiségi jegye a szélsőségekhez való vonzódás, az átlagos élettől való félelem. Bár ezek az érzések a legtöbb kamaszban (és felnőttben is) megvannak, Pikelet valóban komolyan feszegeti a normalitás határait. Ezt kezdetben főként a szörfözés és szabad merülés keretein belül teszi, nem is egyedül: egy kortársával, illetve egy középkorú férfival - ez utóbbi példaképként, guruként irányítja a fiatalokat. Később a fiú azonban elszakad a társaitól, ez pedig olyan helyzetekbe, kapcsolatokba sodorja, amelyek egész későbbi életére kihatással vannak, sőt tulajdonképpen az úgynevezett normális élethez való alkalmazkodását is komolyan veszélybe sorolják.

Az extremitással való kísérletezés, mint főmotívum mellett Winton kiválóan érzékelteti a felnőtté válás nehézségeit is. Olyan témákat érint ezzel, mint a barátok, példaképek árulásával való szembenézés, az első komoly párkapcsolat megélése, az unalmas kisvárosi létből való elvágyódás. Bár a könyv nagy része a főhős kamaszkorára koncentrál, bepillantást nyerünk a felnőtt Pikelet életébe is. Az író ezt a témát is nagyon élvezetesen taglalja. Különösen megfogott az a rész, amelyik Pikelet gyerekeivel, illetve anyjával való viszonyáról szól. Kisgyermekes szülőként nézve félelmetes az a távolság, ami ki tud alakulni gyerek és szülő között.

A könyv már címében is utal a légzés jelenségére, ami aztán az egész regényen végigvonul állandó motívumként. A lélegzés (és annak ellentéte, a fulladás) több alkalommal szerepet kap a cselekményben is: Pikelet és barátja sokszor versenyeznek azon ki tud hosszabb ideig víz alatt maradni, a szörfözés során állandó veszélyforrás, hogy a hullámok a víz alá nyomják a szörföst, aki így könnyen megfulladhat. Pikelet apja horkolása kapcsán is emlékezetes módon elmélkedik a légzésről, de élete egy szakaszában a szex során is alkalmazza a fojtogatást. A légzés a könyvben a hétköznapi élet jelképévé válik, amitől tulajdonképpen csak óriási áldozatok árán lehet elszakadni, ezért is lelnek olyan nagy élvezetet a srácok a lélegzetüknek szinte a végsőkig való visszatartásában. A határok feszegetése, a különleges utáni vágy igazából halálvágy, életünk legfélelmetesebb jelenségével való kacérkodás, de ha az ember élni akar, akkor nincs más választása, mint megbékélni a normálissal - pontosan ezt teszi az idősödő Pikelet is.

A Breath első szám első személyű elbeszélése egyrészt tehát egy kamasz életének meghatározó epizódját mutatja meg, másrészt pedig azt, hogy ez az epizód hogyan befolyásolta a felnőttet, akivé a fiú vált, hogyan küzd ez a férfi az extremitás iránti vágyának normalizálásával. Ötven éves korára Pikelet tulajdonképpen egy csendes, magába forduló emberré vált, akiről igen kevesen - köztük felesége sem - képzelnék, hogy kamaszkorában olyan hullámokon szörfözött, amelyek könnyen megölhették volna, vagy egy nála tíz évvel idősebb nővel gyakorolta a fullasztásos szex praktikáit. Az elbeszélés nyelvezete is nagyon érdekes, a sokszor tömör, szikár mondatok nagyon jól visszaadják mind a tinédzser kiforratlan kifejezésmódját, mind a felnőtt ember lakonikus gondolatait.

Bár a könyvnek van egy erősen borús hangulata - elsősorban a második felében - de Winton képes úgy lezárni a regényt, hogy az olvasást befejezve nem az ereinket akarjuk felvágni, hanem gazdagabbnak érezzük magunkat. Az élet egyes jelenségeit, személyiségvonásokat olyan találóan találóan ad vissza a regény, hogy egy-egy mondat felejthetetlenül megmarad az ember fejében. Katarzis, na.

Az ausztrál irodalom újabb óriási élménnyel gazdagított, azt hiszem most már menthetetlenül az auszik csodálója lettem, eddig az év regénye ugyanis nekem a Breath, azok után, hogy 2010-ben Peter Temple Truth-ja volt az éves favorit. A Breath egyébként Tim Winton nyolcadik regénye, emellett az író még számos művet írt, amelyek között van színdarab, de gyerekkönyv is. A regény egyebek mellett elnyerte az egyik legnevesebb ausztrál irodalmi díjat, a Miles Franklin Awardot is.