Merengo

A Darkness, Take My Hand Lehane Kenzie-Gennaro sorozatának második része. A regény már felütésében megadja a sötét alaphangulatot, még el sem kezdődött a történet, de már tudjuk, hogy a vége túl jól nem végződhet: Patrick fizikailag és lelkileg is összetört, Angie lelépett valamerre, a magányomozó páros az irodáját is bezárta. És valóban, a történet még erőszakosabb, mint az elõzõ részben, az ellenfelek még kegyetlenebbek, olyannyira, hogy számomra néhány helyen már jócskán túlzásnak tűnt. Lehane érezhetően egy nagyon kemény folytatást akart írni a rendkívül jól sikerült első rész után, és néha egyszerűen tobzódik az véres, csonkításokkal, kínzásokkal tarkított gyilkosságok leírásában.

A történet során a két magánnyomozót egy pszichiáternő keresi meg, aki meg van győződve, hogy a fia élete veszélyben van, miután egy idegentől kap egy képet, amely a fiú van. A csavaros, többrétű és erőszakos sztori során a páros a szervezett bűnözéssel és egy sorozatgyilkossal is szembe kerül, ami során még többet tapasztalnak meg az emberi lélek sötét oldalából.

A Super 8 című sci-fi film készítésénél igazi hollywoodi nagyágyúk bábáskodtak. A film rendezője a sokoldalú J. J. Abrams, aki elsősorban talán sorozatairól a legismertebb, hiszen ő a készítője többek között a Lost, az Alias vagy a Fringe című sorozatoknak. Emellett producerként is számos film stáblistáján olvashatjuk a nevét, rendezőként pedig olyan hollywoodi szuperprodukciókat jegyez, mint a Mission Impossible III, és a 2009-es Star Trek. Abrams mellett  társproducerként meg kell még említeni Steven Spielberget is, az ő hatása ugyanis nagyon erősen érződik a filmben. A Super 8 ugyanis legjobb pillanataiban a hetvenes-nyolcvanas évek fiataloknak szóló sci-fijeit idézi, amelyek között pontosan a Spielberg rendezte ET, a földönkívüli volt az etalon.

A filmnek két fő szála van, az első egy sci- fi történet, ami során a hetvenes évek végén, egy amerikai kisvárosban egy földönkívüli látogatás körülményeit, okait igyekeznek feltárni a film gyerek szereplői, a másik két család két generációjának története, gyerekkori szerelemmel, a múltban történt tragédiákkal. Mindemellett a gyerekek egy filmet is forgatnak, amelyet egy amatőr filmfesztiválra szeretnének benevezni.

Jim Thompson 1954-ben megjelent regénye egy abszolút lúzer fickó leépülését, meghasadását mutatja be igen meggyőzően. Habár Thompsont a ponyva műfaj képviselőjeként tartják számon, a mentális leépülés leírása akármelyik szépirodalmi műfajban megállná a helyét. Az író legjobban sikerült és legismertebb művének a Killer Inside Me-t tartják, de a Hell of a Woman Thompson írói nagyszerűségének ugyanolyan kiváló példája. Az írástechnikai bravúrok miatt tetszik nekem mégis jobban a Hell of a Woman.

A történet szerint Frank 'Dolly' Dillon, a lecsúszott utazóügynök találkozik az ártatlan Monával, akiről megtudja, hogy nagynénje prostituáltként dolgoztatja. (A névválasztás pikantériája, hogy Thompson beceneve is Dolly volt, amikor fiatalkorában egy szállodában dolgozott, a kommunista pártban való rövid tagsága alatt pedig a Dillon álnevet használta) Később Dolly arra is rájön, hogy az öregasszony nagyobb összeget rejteget otthonában, ez pedig arra sarkallja, hogy fondorlatos tervet eszeljen ki a pénz ellopására. A dolgok azonban nagyon nem úgy alakulnak, ahogy a főhős tervezi, és az események hatására Dolly élete egyre kilátástalanabbá válik.

A los angelesi The Pharcyde 1995-ben kiadott Labcabincalifornia című albuma az együttes második megjelenése. A csapat az 1992-es Bizarre Ride II the Pharcyde-dal lett egycsapásra ismert és elismert a hip hop világában, ami főként annak volt köszönhető, hogy nyugati parti csapatként elszakadtak az akkor nagyon erős gangsta rap vonulattól és mind zeneileg, mind szövegileg újat alkottak a műfajban. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a keleti parton ez a fajta jazzes hip hop nem volt ismeretlen – lásd például az A Tribe Called Quest-et vagy a De La Soul-t – de a Pharcyde zenéje ezzel együtt is eredetinek számított.

Jim Thompson igazi kult-író: műveit viszonylag kevesen ismerik, tisztelői viszont a krimi irodalom legnagyobbjai között tartják számon. Az író rendkívül fordulatos és – sajnálatos módon tragikus - élete is tökéletes táptalaja a róla élő kultusz kialakulásának. Thompson dolgozott többek között londinerként, utazóügynökként, helyi újságíróként, csavargó olajmunkásként, emellett fanatikusan próbálta megjelentetni írásait, miközben súlyos alkoholizmussal küzdött, a drogokat sem vetette meg, és erős dohányos is volt. 

Az író 1906-ban született Oklahomában. Az alkoholizmus hamar megjelent életében, amiben szerepe volt családi hátterének (nagyapja rendszeresen itatta whiskyvel gyerekkorában, és az apjának való megfelelés nagy lelki terheket rótt rá), és zaklatott, egzisztenciálisan ingatag életének.

Az ausztrál Ray Lawrence rendezte Lantana nem új film, 2001-ben készült, én öt-hat éve láthattam először, de azóta már többször elővettem, és újra megnéztem, legutóbb pár hónapja.  A film középpontjában (főként) házasságban élő férfiak és nők állnak, akiket olyan kitűnő ausztrál színészek alakítanak, mint Anthony LaPaglia (aki mostanában inkább csak a Nyomtalanul című krimisorozatban láthatunk), vagy Geoffrey Rush (őt utoljára a Király beszédében láttam, ahol a nyelvtanárt alakította). Emellett van a filmnek egy szála, ami egy bűntényt mutat be, ez azonban szoros kapcsolatban van a górcső alá vett szereplőkkel.

A leghangsúlyosabb karakter a zárkózott, kemény és meglehetősen merev Leon  (LaPaglia felülmúlhatatlanul játsza a szerepet), aki nyomozóként dolgozik házasságában nem igazán boldog, a gyerekei már nagyobbak, ő életének derekán jár, de inkább már az öregebbik felén, meg is tapasztalja, hogy már nem olyan, mint fiatal korában, a szokásos napi futás közben szíve néha már szúrással jelzi az idő múlását.

Az USA Georgia államából, Atlantából származó OutKast a Southern Rap jeles képviselője, sőt úttörője. Bár nem ők voltak az elsők, akik sikereket értek el a hip hop zenében az amerikai Dél képviseletében, az albumaik nagyon jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a hagyományos West Coast-East Coast stílusok mellett underground és mainstrean szinten is jegyzett lett a Southern Rap, a műfaj harmadik nagy irányzataként.

Az OutKast két tagja Dre (polgári nevén André Benjamin, mostanában inkább André 3000, a lenti képen jobb oldalon) és Big Boi (szül. Antwan Patton, a képen balra). Első albumuk 1994-ben jelent meg Southernplayalisticadillacmuzik címmel. Ez egyáltalán nem rossz lemez, van rajta néhány igazán ütős szám (A Git Up, Git Out-ot például manapság is bármikor szívesen meghallgatom), csak az az eredetiség, és öntudatosság hiányzik róla, ami miatt a következő album, az ATLiens olyan nagy kedvencem lett.

James Ellroy az amerikai krimiírás fenegyereke - „the demon dog of American crime fiction” – ahogyan előszeretettel nevezi magát. És egy zseni, teszem hozzá gyorsan én.

Ennek a különleges, öntörvényű  írónak az élete is különlegesen indult, tíz éves korában édesanyja ugyanis egy máig megoldatlan gyilkosság áldozata lett. Ez a szörnyű élmény az író egész életére, és így kétség kívül egész munkásságára is rányomta a bélyegét. A traumát nagyon sokáig nem tudta feldolgozni, súlyos depresszió alakult ki nála, ami fiatalabb korában alkoholizmushoz, drogfüggőséghez, bűnöző életmódhoz és hajléktalansághoz vezetett. Könyveiben anyja halála hol közvetlenül jelenik meg (a My Dark Places-ben a bűntény megoldásának kísérletét rekonstruálja, illetve a The Hilliker Curse önéletrajzi írásban is sokat foglalkozik vele), hol áttételesebben (a Black Dahlia női áldozata könnyen azonosítható édesanyjával), de nyilvánvalóan az összes munkájára jellemző sötét, pesszimista hangulatnak is van köze a tragédiához.

A norvég film megnyerte a neves amerikai független filmes fesztivál, a Sundance nagy zsűri díját, és a 2012-es Oscar díjra is ezt a filmet jelölte Norvégia. Anna Sewitsky alkotása kategóriai besorolása szerint dráma és komédia egyben. Különös párosítás ez, de hát nagyon sok skandináv film ilyen: az alapjában drámai – vagy legalábbis komoly – cselekményt át- meg átszövik humoros jelenetek. Az egyik dolog, ami igazán tetszett a filmben az a nagyon jól eltalált egyensúly volt a két műfaj között. Nem fergeteges komédia, de nem is ólomnehéz dráma a film, hanem a kettőből nagyon jó arányérzékkel összegyúrt alkotás. A kamerakezelés, a film képi világa mindvégig visszafogott marad, ami nagyban hozzájárul a film hangulatához – számomra különösen élvezetes ez a hozzáállás, ami azért mégsem olyan szikár, mint egy Dogma filmé. 

Lehane Kenzie-Gennaro sorozatának első része igazi kemény, erőszakos - ha úgy tetszik modern hard-boiled krimi -, ami azonban számos tekintetben sokkal árnyaltabb, kidolgozottabb, mint egy átlagos bűnügyi regény. A regény főszereplői Patrick Kenzie és Angie Gennaro bostoni magánnyomozók, akiket azzal bíz meg három politikus, hogy visszaszerezzenek néhány elveszett dokumentumot. Ezirányú tevékenységük során a páros egy bandaháború közepén találja magát, amikor már nem az lesz a fő kérdés számukra, hogy eleget tudnak-e tenni a megbízásnak, hanem, hogy túlélik-e azt.

Ami engem igazán megfogott a könyvben azok a jól kidolgozott karakterek, a hiteles környezetrajz, a rasszizmus kérdésének, mint visszatérő motívumnak, árnyalt, rendkívül őszinte körüljárása, valamint a jól megírt, élőbeszédet visszaadó párbeszédek.