A los angelesi The Pharcyde 1995-ben kiadott Labcabincalifornia című albuma az együttes második megjelenése. A csapat az 1992-es Bizarre Ride II the Pharcyde-dal lett egycsapásra ismert és elismert a hip hop világában, ami főként annak volt köszönhető, hogy nyugati parti csapatként elszakadtak az akkor nagyon erős gangsta rap vonulattól és mind zeneileg, mind szövegileg újat alkottak a műfajban. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a keleti parton ez a fajta jazzes hip hop nem volt ismeretlen – lásd például az A Tribe Called Quest-et vagy a De La Soul-t – de a Pharcyde zenéje ezzel együtt is eredetinek számított.
Az együttes eredeti tagjai Imani (Emandu Wilcox), Slimkid3 (Trevant Hardson), Bootie Brown (Romye Robinson) és Fatlip (Derrick Stewart).
A Bizarre Ride II the Pharcyde is nagyon jó album, olyan nagyszerű számokkal mint a Ya Mama, vagy a Passing Me By, de számomra egy kicsit nyers, főleg a Labcabincaliforniával összehasonlítva. A második album ugyanis legalább annyira laza, könnyed és a maga füvezős módján vidám, mint az első, de mind zeneileg, mind a rappelés terén kiforrottabb, érettebb produkció. Ezzel együtt a Labcabincalifornia-n a srácok az első albumon bemutatott vidám, és egyben dögös hangulatot hozzák. Megvan azonban a veszélye ennek a fajta zenének is. Egyrészt a túlzásba vitt vidámság komolytalanná teheti a csapatot, másrészt könnyen átmehet ez a muzsika érdektelenbe, háttérzenébe, ha a nyugis stílus ötlettelenséggel párosul, vagy nem elég karakteresek az előadók. Míg az első veszélyt el tudta kerülni a The Pharcyde, a következő albumaikon (a 2000-es Plain Rap, és 2004-es Humboldt Begginnings) egy kicsit belefutottak a második csapdába. Az eredeti felállását először Fatlip, majd Slimkid kiválása miatt elvesztő csapat következő lemezein ugyanis az eredetiség fokozatosan elveszett szerintem, jött viszont például egyre több női vagy éppen férfi vokál, ami meg az egésznek a soul-os, r'n'b-s vonalát erősítette, de ez sem vált a zene előnyére.
A Labcabincalifornia zenei alapjait a legendás Jay Dee (későbbi nevén J Dilla) készítette, és ez jócskán hozzájárult ahhoz, hogy ennyire jó album lett. Jay Dee-ről egy külön poszt sem lenne elég, annyi mindent tett le az asztalra producerként a hip hop zenében. A The Pharcyde-dal való közös munkája az első nagyobb zenekészítői teljesítménye volt, és már itt is nyilvánvaló a tehetsége a hangminták beépítése, és általában a zenei alapok felépítése során. Nem is meglepő, hogy a legsikerültebb számok (Drop, Runnin) mellett producereként Jay Dee nevét olvashatjuk.
Ha nagyon figyelünk, éppen észrevehetjük, hogy a szövegek terén a csapat ezen az albumukon olyan komolyabb témákat is érintenek, mint a hírnévvel való szembenézés, párkapcsolati problémák, vagy a drogok hatása, de őszintén szólva számomra a The Pharcyde esetén soha nem a szövegek voltak a központban. Nekem a banda fő üzenete mindig is kb. az volt, hogy "dőlj hátra, és élvezd a zenénket, ami piszkosul laza és funky".
A Drop című számba egy Beastie Boys hangminta (’Mmm… Drop’) épül be tökéletesen, és jön létre így egy rendkívül fülbemászó szám. A zenéhez Spike Jonze rendező készített hatalmas videóklipet, ami egy technikai bravúrra épül: a csapat hátrafelé mozog, az MC-k pedig visszafelé mondják a szövegüket (!) a videó felvételekor, amelyet visszafelé lejátszva kapjuk meg a normál irányú zenét, a képek, a tagok mozgása viszont kap egy fura, szürreális csavart, ami szerintem tökéletesen illik a csapat stílusához.
A Runnin ugyancsak mestermű a maga nemében, Jay Dee egy kb. három másodperces, 1963-as Stan Getz hangmintára építi fel a számot. (Ha a hangminta felhasználása érdekel részletesebben, nézd meg a whosampled oldalát itt, ahol meghallgathatod mindkét számot) Az MC-k rap-je itt is tökéletesen illik a zenei alaphoz.
A fenti számokon kívül vannak még jócskán emlékezetes darabok (pl. She Said, Bullshit), de a fenti két szám tökéletesen illusztrálja szerintem, hogy miért nagyszerű a The Pharcyde.
Utolsó kommentek