James Ellroy az amerikai krimiírás fenegyereke - „the demon dog of American crime fiction” – ahogyan előszeretettel nevezi magát. És egy zseni, teszem hozzá gyorsan én.

Ennek a különleges, öntörvényű  írónak az élete is különlegesen indult, tíz éves korában édesanyja ugyanis egy máig megoldatlan gyilkosság áldozata lett. Ez a szörnyű élmény az író egész életére, és így kétség kívül egész munkásságára is rányomta a bélyegét. A traumát nagyon sokáig nem tudta feldolgozni, súlyos depresszió alakult ki nála, ami fiatalabb korában alkoholizmushoz, drogfüggőséghez, bűnöző életmódhoz és hajléktalansághoz vezetett. Könyveiben anyja halála hol közvetlenül jelenik meg (a My Dark Places-ben a bűntény megoldásának kísérletét rekonstruálja, illetve a The Hilliker Curse önéletrajzi írásban is sokat foglalkozik vele), hol áttételesebben (a Black Dahlia női áldozata könnyen azonosítható édesanyjával), de nyilvánvalóan az összes munkájára jellemző sötét, pesszimista hangulatnak is van köze a tragédiához.

Miután börtönbe került életmódja miatt, és további egészségügyi problémák is jelentkeztek nála, Ellroy az íráshoz fordult egyfajta terápiaként, állítólag felhagyott káros szenvedélyeivel is - ez utóbbival kapcsolatban azért komoly kétségeink támadhatnak nyilvános szerepléseit nézve.

Ellroyt íróként leginkább az ún. L.A. Quartet tette ismertté és elismertté. A kvartett részei a The Black Dahlia (megjelenés éve: 1987, magyar megjelenés címe: Fekete Dália), a The Big Nowhere (1988, A nagy sehol), az L.A. Confidential (1990, Szigorúan bizalmas), és a White Jazz (1992).  Ezekben a negyvenes, ötvenes évek Los Angelesének világát, mikrotörténelmét mutatja be, megjelenítve olyan valós szereplőket, mint Mickey Cohen mafia főnök, vagy Howard Hughes ipar- és médiamágnás.

Az L.A. Quartet-et követte az Underworld USA Trilogy az American Tabloid-dal (1995, Amerikai tabló), a The Cold Six Thousand –dal (2001, Az élet ára), és a Blood's a Rover-rel (2009). Ezekben a regényekben az előző munkáiban megismert módon mutatja be az amerikai történelem egyes epizódjait az ötvenes évek végétől a hetvenes évek elejéig, központban a John Kennedy-gyilkossággal, a mafia és az FBI kavarásaival, az USA külpolitikájával (pl. Vietnám, Kuba) és még sok mással.   

Az L.A. Quartetben ismerhetjük meg az írói védjegyévé vált stílusát, amit a Wikipédia “postmodern historiographic metafiction”-nek nevez. Bár a kifejezés úgy hangzik, mintha egy őrült irodalmár találta volna ki egy elborultabb pillanatában, igazából jól összefoglalja Ellroy stílusát. Az író ugyanis szereplőit, és a cselekményt megtörtént események, valós személyek  által realisztikussá tett környezetbe helyezi. A valósághűségen Ellroy azonban még csavar egyet, regényei mindegyikére jellemző ugyanis a sötét, alapvetően pesszimista, helyenként cinikus hozzáállás.  Regényei ezen kívül rendkívül összetettek, a cselekmény sokszor a túlbonyolítottságig fokozott (az American Tabloid-on például őszintén megmondva elvéreztem, a sűrű cselekményszálak követését és kibogozását egy idő után feladtam).

Ellroy írástechnikája engem elsőre magával ragadott: a rövid, kopogós, nyelvtanilag sokszor hiányos mondatok sajátos ritmusban követik egymást, tökéletesen illeszkedve a regények sötét hangulatához, össze nem téveszthető hangulatot hozva létre. A párbeszédeket és a narrációt (ami túlnyomórészt első szám harmadik személyű) a kor szlengje szövi át, Ellroy zseniálisan adja vissza a rendőrök,a bűnözők, a hollywoodi filmes élet, a fekete kisebbség, és még sok más szubkultúra mindennapi beszédét. Angolul olvasva a regényeket ezek óriási élményt adnak, amellett, hogy nem teszik könyebbé a megértést.    

Az író fenti regényeinek struktúrája is hasonló, három főszereplőt felváltva követhetünk végig a cselekmény során, amit sokszor szakítanak meg újságcikkek, rendőri dokumentumok beszúrásai.

Mielőtt rátérnék a The Big Nowhere ismertetésére, azért érdemes egy-két pillantást vetni Ellroyra, akinek a közönség felé mutatott figurája legalább olyan összetett, mint a regényei: egzaltált, szókimondó, alpári és hatásvadász egyfelől, máskor brutálisan őszinte, vagy ha olyan kedve van akkor teljesen normálisan és intelligensen beszél könyveiről, sajátos személyisége azonban nagyon erősen jelen van ezen visszafogottabb megnyilatkozások során is. 

Ellroyt sokszor vádolják nőgyűlölettel, homofóbiával, rasszizmussal, egyrészt azért, mert az ezekhez az attitűdökhöz kapcsolódó csoportokat könyveiben rendszerint sötét színben, megalázó helyzetekben mutatja be, vagy szereplői szókimondóan, sértő kifejezéseket használva nyilvánulnak meg velük kapcsolatban. Másrészt nyilvános megjelenései során is szívesen tesz megbotránkoztató kijelentéseket, hozza zavarba kérdezőjét, vagy közönségét. A rasszizmus vádjára ritka módon frappánsan válaszol az alábbi videóban (fordítás lentebb):

First paragraph of Cold Six Thousand set in Dallas November 22, 1963 were as follows: 'They sent him to Dallas to kill a nigger pimp named Wendell Durfee, he wasn’t sure he could do it.' That offence you? Fuck you. Put the book down. If you think I’m a racist – fuck you. I’ll not justify myself and say ’I’m not a racist’, because anyone who’d say soimething like that sounds like Richard Nixon saying ’I’m not a crook’. If you’re that prejudiced against the book…Well, you’re the yahoo not me.

[A Cold Six Thousand első bekezdése, ami 1963. november 22-én játszódik Dallasban, így szólt: "Azért küldték Dallasba, hogy megöljön egy Wendell Durfee nevű nigger stricit, de nem volt benne biztos, hogy meg tudja tenni." Ez sértő a számodra? Baszódj meg. Tedd le a könyvet. Ha azt gondolod, hogy rasszista vagyok - baszódj meg. Nem fogok mentegetőzni, és azt mondani, hogy "nem vagyok rasszista", mert bárki aki ilyet mond, úgy hangzik, mint Richard Nixon, amikor azt mondta, hogy "én nem vagyok csaló". Ha ennyire előítéletekkel rendelkezel a könyv iránt, akkor te vagy a hunyó és nem én.] 

Személyes véleményem is egyébként, hogy a fenti vádak nem állják meg a helyüket Ellroy-jal kapcsolatban, sötéten realista stílusából egyenesen következik a melegek, feketék, vagy latinók kirekesztett helyzetbe helyezése, illetve, hogy szereplői is használnak homofób, rasszista kifejezéseket. Próbáljuk meg elképzelni egy lecsúszott fekete helyzetét az ötvenes években: annak aki egy kicsit is ismeri az amerikai történelmet, biztosan negatív előjelű képzettársításai lesznek). A homoszexualitás élményét pedig például pontosan a The Big Nowhere-ben nagy érzékenységgel ábrázolja, a személyes bemutatás szintjén egyáltalán nem tapasztalhatunk homofóbiát. 

 
Ellroy több könyvéből is készült film, ezek közül a leghíresebbek az L.A. Confidential (Szigorúan bizalmas), a Black Dahlia (Fekete Dália) és a Street Kings. Az 1997-es L.A. Confidential egy viszonylag jó adaptációja a regénynek olyan sztárfelhozatallal, mint Kevin Spacey, Russel Crowe vagy Kim Basinger, és két Oscar-ral. A Brian de Palma rendezte Black Dahlia (ismertebb szereplők: Josh Hartnettt, Scarlett Johanson) számomra nem volt meggyőző, amellett, hogy a képi világ jól eltalált volt, túlírtnak, hosszadalmasnak, összességében unalmasnak tartottam amikor láttam, de egy új próbálkozást talán megér. A Street Kings-et nem láttam, a filmet a rendezőként nem túl ismert David Ayer rendezte, főszereplői Forrest Whitaker és Keanu Reeves. Azt hiszem, egyszer meg kellene nézni. Az a helyzet azonban, hogy Ellroy rendkívül összetett világat szerintem nem lehet megfelelően visszaadni filmen, és a regényekkel való elkerülhetetlen összehasonlításban mindig ez utóbbiak kerülnek ki győztesen, ez pedig a filmélményt elég negatívan befolyásolja.

A The Big Nowhere

Az L.A. Quartet második regényének sztorija az 1950-es év Los Angelesében három férfi történetét mutatja be. Ezek a történetek önmagukban is összetettek, és egymással is összefonódnak. A fiatal, tehetséges Daniel Upshaw, az LA County Sheriff's Department (LASD) rendőre, aki több, egymással összefüggő meleg gyilkosság ügyében nyomoz szokatlan kitartással. Ő lesz az akit a felsőbb rendőri és ügyészi vezetők arra szemelnek ki, hogy beépüljön a város kommunistái közé, amit Upshaw el is vállal nem is ideológiai okokból, hanem azért mert ezzel biztosíthatja a meleg gyilkosságok felderítésének folytatását.

Mal Considine az ügyészi nyomozó hivatal (DA's Criminal Investigation Bureau) prominens és ambiciózus hadnagya, aki feljebb igyekszik a ranglétrán, nem kis mértékben azért, hogy a fogadott gyermekének elhelyezési perében minél jobb esélyekkel szerepelhessen. Ennek érdekében ő is elvállalja, hogy tagja lesz annak a csoportnak, amelynek feladata a los angelesi kommunista mozgalom letörése.

Turner 'Buzz' Meeks exrendőr, Howard Hughes problémamegoldó embere (ennek keretében főleg nőket hajt fel a mágnásnak), ismert alvilági figura, aki Mickey Cohen-nel, a kor és a város egyik első számú gengszterfőnökével is gyümölcsöző munkakapcsolatot ápol. Ő is tagja lesz a nyomozó csoportnak, mint Howard Hughes delegáltja. Meeks személyes problémája az, hogy összejön Cohen nőjével, aminél nagyobb ostobaságot el sem követhetne, hiszen ha a dolog kitutódik, akkor biztos lehet abban, hogy a gengszterfőnök elteszi láb alól - mégpedig lassú és fájdalmas módon.

A cselekmény egyik fő szála a los angeles-i kommunista közösség elleni nyomozás. A könyvet olvasva világosan látszik, hogy a kommunista veszély állítólagos fenyegetését csak ürügyként használják fel a rendőri és ügyészi vezetők, akik egyébként szoros kapcsolatot ápolnak a gengszterekkel is. A kommunisták egyik szervezete, filmgyári szakszervezetként erős pozíciókkal rendelkezik a hollywoodi filmstúdiókban, és amikor béremelést követelnek, akkor Howard Hughes médiamogul is szívesebben látná őket a stúdióin kívül. Ez azonban csak úgy érhető el, ha a szakszervezetet lejáratják, hazaárulással vádolva. Ha ez megtörténik akkor a rivális szakszervezet a Teamsters (későbbi vezetője: Jimmy Hoffa) is átveheti a helyét, amit Mickey Cohen is szívesen látna, lévén, hogy a szakszervezet az ő érdekeltségi körébe tartozik. A rendőrség és az ügyészség amellett, hogy Hughes és Cohen jóvoltából anyagilag is jól jár a lejárató kampánnyal, a nemzet megmentőiként politikai sikereket is vár.

A kommunisták elleni nyomozás mellett a három főszereplő személyes történeteit is megismerjük, ezek önmagukban is kitöltenének egy-egy teljes regényt annyira érdekes és részletes a kidolgozottságuk. A három főszereplő története körülbelül egyenlő súllyal van jelen (talán Considine-é egy kicsit kevésbé), azzal együtt is, hogy hol az egyik hol a másik kerül éppen előtérbe. Nekem legérdekesebb Upshaw története volt, az ahogy egyre nyilvánvalóvá válik a rendőr melegsége és ezáltal személyes érintettsége az általa nyomozott gyilkossági ügyekben egyszerűen zseniális.

Az ötvenes évek Los Angelesét nagyon meggyőzően és részletesen mutatja be Ellroy. Lenyűgöző, ahogy a különböző rétegeket (rendőrség, alvilág, hollywoodi stúdiók, baloldali aktivisták) és azok összefonódását leírja. A rendőrség kiemelten nagy szerepet kap a leírásban, beleértve az LAPD és LASD közötti ellentétet, de a cselekmény szempontjából kevésbé fontos helyszíneket (pl. jazz klubok) is meggyőzően jeleníti meg. Mindemelett a negyvenes-ötvenes évek Amerikájának politikai, társadalmi eseményeiről is képet kapunk (McCarthy amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottsága, a Sleepy Lagoon ügy stb.).

Ellroy szikár, tömör, gyors ritmusú és korabeli szlengnek köszönhetően meglehetősen vagány stílusa ezúttal is rendkívül élvezetes.

A könyv a többi Ellroy regényhez hasonlóan kétség kívül eléggé sötét tónusú, az általa bemutatott Los Angeles nem egy vidám hely: a felszín alatt az élet minden területét nyilvánvalóan a korrupció, az alvilág és a hatóságok összefonódása, a gazdagok és befolyásosak hatalma irányítja. Ahogyan arról szó volt, attól sem riad vissza Ellroy, hogy a kort annak rasszizmusával, homofóbiájával mutassa be, és ez alól a főszereplők sem kivételek, az említett attitűdök valamelyike bizonyos fokig mindegyiküket jellemzi. Ez azonban így hiteles, hiszen az ötvenes évek elején járunk amikor, a polgárjogi mozgalmak még sehol sincsenek, a feketék és latinók (és egyéb gyanús társadalmi csoportok) megkülönböztetése pedig mindennapos és természetes volt. Mindemelett a kommunista aktivistákat sem kíméli Ellroy, mert bár az ellenük indított lejárató kampány velejéig demagóg és módszereiben fasisztoid, ők vagy lánglelkű idealisták, vagy deviáns/perverz jómódúak, akiknek a politikai elkötelezettsége gyaníthatóan elsősorban unalmukból fakad. A könyv sötét karakterét erősíti a brutális gyilkosságok eredményének részletes bemutatása is.

A könyv stílusa, nyelvezete az elején egyből beszippantott, ez a lendület egy kicsit megtört a közepe felé, amikor kicsit túlírttá, túlbonyolítottá válik válik a cselekmény, de aztán a végén újra rendkívül érdekes lesz a sztori, és minden részlet összeáll - a főszereplők személyes sorsai pedig ezzel együtt dőlnek romba. Ellroy at his best – mondaná a művelt amerikai kritikus, és tényleg a The Big Nowhere-ben tényleg minden benne van amiért az író rajongójává lehet válni.