Merengo

Lehane Kenzie-Gennaro sorozatának első része igazi kemény, erőszakos - ha úgy tetszik modern hard-boiled krimi -, ami azonban számos tekintetben sokkal árnyaltabb, kidolgozottabb, mint egy átlagos bűnügyi regény. A regény főszereplői Patrick Kenzie és Angie Gennaro bostoni magánnyomozók, akiket azzal bíz meg három politikus, hogy visszaszerezzenek néhány elveszett dokumentumot. Ezirányú tevékenységük során a páros egy bandaháború közepén találja magát, amikor már nem az lesz a fő kérdés számukra, hogy eleget tudnak-e tenni a megbízásnak, hanem, hogy túlélik-e azt.

Ami engem igazán megfogott a könyvben azok a jól kidolgozott karakterek, a hiteles környezetrajz, a rasszizmus kérdésének, mint visszatérő motívumnak, árnyalt, rendkívül őszinte körüljárása, valamint a jól megírt, élőbeszédet visszaadó párbeszédek.

A regényt Patrick Kenzie narrációjában olvashatjuk, aki laza, a szellemeskedést is igen kedveli, sőt gyakran egyenesen gyerekesen viselkedik és ezáltal felületesnek is tűnhet, ugyanakkor erőszakos apja szellemével is viaskodik. Angie Gennaro vonzó, Patrickhez képest felnőttebben viselkedő nő, akinek magának is megvan a saját problémája: rossz házasságban vergődik, nem tud elszakadni a tettlegességig durva férjétől. Patrick és Angie gyerekkoruk óta ismerik egymást, és flörtölésük, évődésük, kapcsolatuk alakulása  nem csak ezt a regényt, hanem az egész sorozatot végigkíséri. Mivel Patrick a narrátor, róla, a gondolatairól, érzéseiről többet megtudunk, de Angie személyiségét, annak változásait is megmutatja Lehane. Mindkét főhős személyiségének alapvető kérdése, hogyan viszonyuljanak az erőszakhoz, amivel munkájuk és életük során találkoznak, főleg annak tükrében, hogy alkalomadtán saját maguknak is erőszakosnak kell lenniük, és az öléstől sem riadhatnak vissza. Maga az, hogy erre a problémára reflektálnak, különlegessé, mélyebbé teszi karaktereiket, és kiemeli őket a bűnügyi regények azon főhőseinek rengetegéből, akiknek a lövöldözések, verekedések, gyilkolás magától értődő cselekvés. A regény többi főbb szereplője is élvezetes, jól eltalált figura: Devin és Oscar, a két régi motoros rendőr, Bubba, a nyomozópáros őrült fegyvernepper barátja vagy Richie Colgan, a fekete újságíró.

Ami a környezetrajzot illeti, Lehane (akinek szociológusi érzékenységű városrész leírásai a Mystic Riverben is nagyon találóak) meggyőzően festi le Boston Dorchester városrészét, a szegény fehér munkásosztály birodalmát, de a város más részeit is plasztikusan mutatja be. A környezet bemutatása hozzájárul ahhoz is, hogy a benne mozgó karakterek is élettel telibbek legyenek. A Ben Affleck rendezte Gone Baby Gone (Hideg nyomon) szintén nagyszerűen adja vissza ezt a lecsúszott hangulatot, ezért is kötelező a film minden Lehane kedvelőnek.

Az egész regényen átvonuló, erőteljes motívum a faji feszültségek, a fekete-fehér együttélés, a kölcsönös bizalmatlanság és előítéletek boncolgatása. A karakterek több alkalommal kifejezetten erről a témáról értekeznek vagy vitatkoznak, és Patrick gondolataiban is sokszor felmerül a téma. Üdítő módon Lehane rendkívül árnyaltan járja körbe a témát, nem csak az unásig ismert PC szlogeneket hangoztatja, hanem az egyes, fekete és fehér bőrű karakterek szájába adott véleményekkel kellően árnyalja ezt a valójában is igen összetett témát. Őszintesége példaértékű és rendkívül szimpatikus, nem fél olyan, az USA-ban - a PC hazájában - akár szentségtörésnek is hangozható véleményeket megjeleníteni, amelyek a fekete amerikaiak attitűdjét is kritizálja (rasszizmus okolása minden problémáért, a saját előítéletekhez való ragaszkodás). Emellett azonban nagyon kritikus a fehér társadalomban élő sztereotípiákkal szemben is, és egy másodpercig sem tagadja, hogy a rasszizmus létezik. Az őszinteséghez tartozik az is, hogy maga Patrick és Angie sem érez fekete fehéren ezen dolgokról, előítéletek bennük is élnek, nekik is problémát okoz az ezen kérdésekkel való szembesülés, a szociálisan beléjük kódolt reflexeket pedig õk sem tudják teljesen levetkőzni. (Ennek legtalálóbb példája, amikor Patrick a fekete utcakölykök elõl menekülve, az adrenalintól és a félelemtől begőzölve csak ennyit mantráz öntudatlanul: „Fucking niggers, fucking niggers”.

Lehane rendkívül élvezetes stílusában pedig központi szerepet játszik még a mindennapi beszédet, szlenget tökéletesen visszaadó beszédmód, és a rendkívül élvezetes, sokszor vicces vagy vagány párbeszédek. Szerencsére azért nem megy át a regény felületes komédiázásba, a cselekményeknek mindvégig súlya marad, és a szereplők sem válnak üresfejű poéngyárosokká. 

A kötet 1994-ben jelent meg az USA-ban, itthon az Agave Kiadó 2007-ben dobta piacra.