Merengo

A Moonrise Kingdom a karizmatikus rendező, Wes Anderson (Rushmore, The Royal Tenenbaums, The Life Aquatic with Steve Zissou, Darjeeling Limited, stb.) legújabb filmje. A cselekmény ezúttal egy kis szigeten játszódik 1965 nyarán, amikor két gyerek (Sam és Suzy) titkos tervet sző, és együtt elszöknek a felnőttek és gyerektársaik elől. Ezután a sziget minden hivatalos és nem hivatalos személye (cserkész parancsnok, helyi rendőr, szülők) próbálja megtalálni és elválasztani őket. A békés közösség feje tetejére áll az események következtében, és közben az évtized vihara is közeleg.

Bár Anderson filmjeiben mindig is játszottak ismertebb színészek, ezúttal kifejezetten neves a szereplőgárda. Bruce Willis alakítja a helyi rendőrt, Edward Norton a cserkészparancsnokot, a rendező állandó színésze, Bill Murray a szökevény lány apját, Frances McDormand pedig az anyját. Kisebb szerepben feltűnik még Tilda Swinton is. A színészek mind kitűnően alakítják szerepüket, Bruce Willis is nagyszerű a szomorkás-keserű rendőr szerepében. Mindezek mellett azonban meglepő módon a két főszereplő gyerek viszi el a pálmát, az ő alakításuk semmiben sem marad el a sztárokétól.

Quasimoto annak a Madlib-nek az agyszüleménye, aki mára a hip hop egyik legendás alkotójává vált, és akit egész nyugodtan lehet a zseni jelzővel illetni. Vannak emberek akik egész egyszerűen arra születtek, hogy alkossanak, és ezt is csinálják rendületlenül egész életükben kiapadhatatlannak tűnő energiával. Madlib mindenképpen ilyen ember, ez már akkor is nyilvánvalóvá válik, ha megnézzük a zenei megjelenéseit tartalmazó diszkográfiáját, amiből – ha nem akarunk egy kisregényt írni – akkor tényleg csak szemezgetni lehet: szólóalbumok saját- és álnéven (amin a zenékért és a rappelésért is felelős nagy részben), válogatás albumok (kb. 25 darab), mások albumainak teljes (pl. Lootpack, Talib Kweli, Guilty Simpson) vagy részleges (Alkoholiks, Mos Def, Erykah Badu) zenei anyaga, egy teljes album Jay Dee-vel (aka J Dilla), a legendás producerrel (Champion Sound), és egy monumentális jazz projekt (erről még később egy kicsit bővebben).

Julian Patrick Barnes a kortárs angol irodalom egyik legismertebb alakja, aki nemzetközi szinten is széles körben ismert és elsimert. A The Sense of an Ending 2011-ben megnyerte a legrangosabb angolszász irodalmi díjat, A Man Booker Prize-t. Ezt megelőzően már háromszor jelölték a neves díjra az írót, először még 1984-ben a Flaubert's Parrot (Flaubert papagája) című könyvéért, majd az England, England (1998), illetve az Arthur & George (2005) kapcsán. A krimiirodalomhoz is erős kapocs fűzi, Dan Kavanagh írói álnéven ugyanis bűnügyi regényeket is ír. Barnes nálunk sem ismeretlen, előző művei közül számos megjelent már magyarul az Ulpius-ház kiadásában:  A napba nézve  (2002, Ulpius-ház), A világ története 10 és 1/2 fejezetben (2002, Ulpius-ház)a Flaubert papagája (2007), az Anglia, Anglia (2007).

Számomra a The Sense of an Ending legfőképp arról szól, hogyan őrizzük meg emlékeinket, hogyan módosítjuk őket, illetve ez hogyan határozza meg a viszonyunkat életünk múltbéli eseményeihez, szereplőihez. Az emlékezés így egy nagyon szubjektív folyamat lesz, amely során magunk írjuk saját történelmünket. Ahogy Adrian, a könyv egyik központi figurája mondja: a történelem megismeréséhez ismernünk kell a történész múltját is, hogy meg tudjuk érteni az általa elénk tárt történelmet.

A Mad Bastards-ra akkor akadtam, amikor az ausztrál Peter Temple regényeit (A Truth-ról itt írtam) olvastam, és egy kicsit rákattantam az ausztrál kultúrára is. A filmet Brendan Fletcher rendezte (sose hallottam róla), témája pedig az aboriginal kisebbséghez kapcsolódik. A szereplők, a sztori, a helyszínek, a bemutatott társadalmi problémák mind az ausztrál őslakosokhoz köthetők. 

A Mad Bastards központi cselekménye egy problémás, szegény aboriginal kissrácról, és a családot elhagyó bűnöző, erőszakos apáról szól. Utóbbi - nem teljesen saját elhatározásából - útra kel, hogy meglátogassa fiát, és talán azért is, hogy rendbehozza helyzetét a feleségével. Az utazás spirituális változásokat is elindít a férfiban, a környezet, az emberek, a visszatérés az övéi közé, mind arra késztetik, hogy szembenézzen magával. Eközben persze megismerjük a fiút is, akinek szintén megvannak a maga problémái és küzdelmei. A film tehát alapvetően egy apa és fia egymásra találásáról szól, de látjuk azt is, hogyan reagál a tágabb közösség a rosszhírű férfi visszatérésére.

A nemrég bemutatott Peter Temple két legjobban sikerült könyve a 2005-ös Broken Shore és a 2009-es Truth. A két regény szorosan kapcsolódik egymáshoz, mert a Truth a Broken Shore után játszódik időben, és a szereplők között is van átfedés, de mégsem egy sorozat részei ezek, hiszen két különböző férfi áll a középpontban, és a Truth-ban csak pár mondat, pár dialógus utal az előző könyvre. Én mindenesetre a Truth-ot olvastam először, és a kettő közül ez is tetszett jobban (bár a verseny szoros volt), ezért is írok először erről.

A cselekmény Stephen Villani-t, a melbourne-i gyilkossági osztály ideiglenesen kinevezett vezetőjét követi, aki egy halott prostituált ügyében kezd nyomozni, később pedig újabb megoldatlan esetek mellett, férjként és apaként is nehézségekkel találja szemben magát. Villani engem folyamatosan a Lantana című ausztrál film főszereplőjére emlékeztetett, a fejemben mindig Anthony LaPaglia képében tűnik fel. A nyomozások egyébként a kevésbé akciódús fajtából valók, krimi volta ellenére nem is ezeken van az igazi hangsúly a könyvben. Sokkal inkább Villani lelkiéletén. A férfi magánélete minden részében megpróbáltatásokkal találja szembe magát, házassága szétesőben, emiatt mind feleségével, mind lányával kritikus a kapcsolata, de fontos szerepet kap életében testvérével és apjával való viszonya is. Nagyon tetszett, ahogy Temple megmutatja, hogyan merülnek fel időröl-időre Villani-ban a gyermekkori élmények, kapcsolódva a jelenkori életének eseményeihez. Így a Truth végül is jelentős részben egy középkorú férfi magánéleti válságáról szól.

Azt hiszem nem túl nagy túlzás azt állítani, hogy a philadelphiai Roots (másnéven: The Legendary Roots Crew) minden idők egyik legjobb hip hop együttese. (Azt meg pláne nem túlzás állítani, hogy a számomra ők az egyik legjobbak) Bár nem az a csapat, amely nagyon reflektorfényben van, aki egy kicsit leás a hip hop zene talajszintje alá, az biztos találkozik a zenéjükkel. Régi motorosok már a műfajban, 1987-ben alakultak meg, első albumuk, az Organix! pedig 1993-ban jelent meg. 

Zenéjük a jazz és a hip hop tökéletes ötvözete, de nem úgy, hogy jazz hangmintákkal tűzdelik tele számaikat, hanem az egész hozzáállásuk tükrözi ezt. A Roots egy teljes értékű zenekar - ebben is különböznek a szokásos MC plusz DJ alap hip hop felállástól - így a jazzes hangzást hangszeres megszólalással érik el. Azonban a Roots ízig- vérig hip hop csapat is, igazi vagány, utcai hozzáállással, amit az MC Black Thought rapje és a dobos Questlove által diktált ütemek jellemeznek legjobban. Műfaji meghatározás során sokszor sorolják őket a neo soul rányzathoz. (Ez a kilencvenes évek elején kitalált jelző azon progresszív és underground együtteseket és előadókat jelöli, akiket a soul és R&B műfajok folytatóinak tekintenek sokan, és akik ezen irányzatokat számos másikkal, jazzel, hip hoppal, afrikai zenével elegyítenek.)  

A Rescue Dawn-t a múlt héten láttam a tv2-n, teljesen véletlenül botlottam bele, miközben váltogattam a csatornákat. Végignéztem, pedig idejét sem tudom, hogy kereskedelmi tévében mikor néztem utoljára filmet. Ezúttal azonban sem a reklámok, sem a szinkron nem tudott megakadályozni a film élvezetében. Egyébként nem vagyok oda a háborús/vietnámi háborús filmekért, az igazán ismertek közül maradandó számomra egyedül talán a Szakasz volt.

A film rendezője az a Werner Herzog, akit a német új hullám egyik legkiemelkedőbb alkotójának tartanak, elsősorban a hetvenes években készített filmjei miatt (Aguirre, Isten haragja, Fitzcarraldo, Woyczeck). Herzog mindig is szerette a nehéz témákat, a megszállott főszereplőket, ebből a szempontból a Rescue Dawn sem lóg ki filmjei közül.

Ha Peter Temple neve nem cseng ismerősen, a probléma nem az olvasóval van. Az ausztrál író a nemzetközi (krimi)irodalomban sem mondható közismertnek, még az USA-ban, vagy Angliában is csak szinte érdeklődő krimirajongókból áll olvasótábora. Annak ellenére van ez így, hogy a róla szóló kritikák és cikkek szinte kivétel nélkül csak szuperlatívuszokban nyilatkoznak róla. Ausztráliában azonban már teljesen más a helyzet. Az egyébként Dél-Afrikában született Temple szinte minden lehetséges díjat megnyert, a krimi műfaj legjobbjait díjazó Ned Kelly Award-ot például ötször is. (Ennek az eredménye aztán az lett, hogy az író lemondott a díjért való további versengésről) Azonban tehetsége nem csak a krimi irdodalomban ismert és elismert, a Truth című kötete elnyerte a legrangosabb ausztrál irodalmi díjat, a Miles Franklin Literary Award-ot. Ezzel pedig a Truth lett az első krimi a Miles Franklin történetében, amely megszerezte ezt az elismerést.