Azt hiszem nem túl nagy túlzás azt állítani, hogy a philadelphiai Roots (másnéven: The Legendary Roots Crew) minden idők egyik legjobb hip hop együttese. (Azt meg pláne nem túlzás állítani, hogy a számomra ők az egyik legjobbak) Bár nem az a csapat, amely nagyon reflektorfényben van, aki egy kicsit leás a hip hop zene talajszintje alá, az biztos találkozik a zenéjükkel. Régi motorosok már a műfajban, 1987-ben alakultak meg, első albumuk, az Organix! pedig 1993-ban jelent meg. 

Zenéjük a jazz és a hip hop tökéletes ötvözete, de nem úgy, hogy jazz hangmintákkal tűzdelik tele számaikat, hanem az egész hozzáállásuk tükrözi ezt. A Roots egy teljes értékű zenekar - ebben is különböznek a szokásos MC plusz DJ alap hip hop felállástól - így a jazzes hangzást hangszeres megszólalással érik el. Azonban a Roots ízig- vérig hip hop csapat is, igazi vagány, utcai hozzáállással, amit az MC Black Thought rapje és a dobos Questlove által diktált ütemek jellemeznek legjobban. Műfaji meghatározás során sokszor sorolják őket a neo soul rányzathoz. (Ez a kilencvenes évek elején kitalált jelző azon progresszív és underground együtteseket és előadókat jelöli, akiket a soul és R&B műfajok folytatóinak tekintenek sokan, és akik ezen irányzatokat számos másikkal, jazzel, hip hoppal, afrikai zenével elegyítenek.)  

A Roots hosszú, változatos és termékeny pályafutásának összefoglalására nem vállalkoznék most - azt hiszem kell majd írnom egy tisztességes bejegyzést erről a témáról később. Nagyon röviden úgy foglalnám össze, hogy azt az eklektikus hip hop-ot, amelynek abszolút úttörői és egyik legkiválóbb képviselői voltak, pályájuk kezdetén jó pár album erejéig (Organix!, Do You Want More?!!!??!, Illadelf Halflife, Things Fall Apart, Phrenology) egészen hibátlanul műveltek. A következő pár album nekem nem voltak annyira ütős, kicsit talán kifáradt a banda, és főleg a Game Theory-n, valamint a Rising Down-on egy olyan sötét, agyonpolitizált irányba mentek el, ami már egyáltalán nem tetszett. Azt hiszem egy kicsit le is írtam már őket, de szerencsére jött 2010-ben a How I Got Over, ami ismét helyére billentette a csapatot.

A How I Got Over szakít az előző albumok hozzáállásával, és Bush elnök rendszerének fikázása helyett inkább egyéb társadalmi, művészi témákkal foglalkozik. Ami igazán nagyszerű a Roots-ban, hogy nem tértek vissza a pályájuk kezdetén őket jellemző stílushoz, amivel olyan sok sikert és elismerést értek el, hanem egy olyan albumot csináltak, ami táplálkozik az időszerű zenékből, mégis markánsan hip hop marad. 2010-ben elég nehéz egyedi és izgalmas hip hop-ot csinálni, de azt hiszem a Roots-nak ez sikerült.

A Walk Alone és a Dear God 2.0 nagyon magával ragadóan indítja az albumot melankólikus és meditatív hangulatával. Tulajdonképpen már ez a két szám magán viseli az egész lemezre jellemző jegyeket: hip hop alapok mellett, indie/alternative rock ihletésű férfi vokálok, a zongora hangsúlyos használata és az emberi létezéssel, istennel, szociális problémákkal foglalkozó szövegek. A következő számok (Radio Daze, Now or Never) már egyre tempósabbak és a hangulatuk is könnyedebb.

A címadó How I Got Over pedig már egy reményteli, optimista hangulatú szám, mind zeneileg, mind szövegében. (Bár a videóklip inkább a melankólikusabb oldalát hangsúlyozza) Mint több más darab az albumon , a How I Got Over is az amerikai városok lecsúszott, magára hagyott (fekete) fiataljainak sorsáról szól. Egész pontosan arról, hogyan lehet a sok negatívumot leküzdve megpróbálni kitörni az ördögi körforgásból. A Roots válasza ezúttal az egymásra való odafigyelés, ezt az üzenetet pedig úgy tudják közvetíteni, hogy az lesz sem túl szirupos vagy papolós.

Az album többi száma aztán már a fenti számok által meghatározott spektrumban mozog, hol optimistábban, hol merengőbben, de mindig tele kreativitással, műfaji keveredéssel és nagyszerű vendégelőadókkal (Blu, Phonte, Joanna Newsome, STS) Személyes kedvenceim az album második feléről a The Day, Right On, és a Hustle.

A Root-nak egyébként van már frissebb albuma, a 2011-es Undun, ami a How I Got Over szellemiségét viszi tovább, csak kevésbé eredeti módon, és nekem egy kicsit túl sok már benne az alternatív rock-os, férfi énekes hangulat, pont az a nagyszerű eklektikus egyensúly nincs meg benne ami a jellemzi a korábbi lemezt.

És íme egy kis ízelítő az album legjobb számaiból: