A norvég film megnyerte a neves amerikai független filmes fesztivál, a Sundance nagy zsűri díját, és a 2012-es Oscar díjra is ezt a filmet jelölte Norvégia. Anna Sewitsky alkotása kategóriai besorolása szerint dráma és komédia egyben. Különös párosítás ez, de hát nagyon sok skandináv film ilyen: az alapjában drámai – vagy legalábbis komoly – cselekményt át- meg átszövik humoros jelenetek. Az egyik dolog, ami igazán tetszett a filmben az a nagyon jól eltalált egyensúly volt a két műfaj között. Nem fergeteges komédia, de nem is ólomnehéz dráma a film, hanem a kettőből nagyon jó arányérzékkel összegyúrt alkotás. A kamerakezelés, a film képi világa mindvégig visszafogott marad, ami nagyban hozzájárul a film hangulatához – számomra különösen élvezetes ez a hozzáállás, ami azért mégsem olyan szikár, mint egy Dogma filmé. 

A film cselekményének központjában két család áll. Az elhidegült házasságban élő Kaja és Eirik gyermekükkel a kietlen norvég táj kellős közepén éldegélnek, amikor a sikeresnek és kiegyensúlyozottnak tűnő pár, a városi életből vidékre költöző Elisabeth és Sigve, valamint örökbefogadott etióp gyerekük szomszédjuk lesz. Persze hamar kiderül, hogy a helyzet nem ennyire fekete-fehér, az új párnak is megvannak a maga sötét titkai. A négy felnőtt közös vacsorái, és az azt követő játékok nagy változásokat indukálnak a családok életében, amelyek eredményeképpen mindkét kapcsolat komoly veszélybe kerül. 

Élvezetes a filmben, ahogy egyre többet tudunk meg a párokról, és kibontakoznak a családi viszonyok részletei. A szereplők megfelelően árnyalt, mégis hétköznapinak ható figurák, mindegyikőjüknek megvan a jó és rossz oldala. Az örökké optimistának és nyitottnak tűnő Kajáról kiderül, hogy vidámsága néha igencsak erőltetett, és nem hajlandó életének realitásait észrevenni. Eirik sokszor egy seggfejnek tűnik, aki feleségére próbálja házasságuk sikertelenségének terhét hárítani, de látjuk később, hogy van egy olyan titka, amit nem könnyű feldolgozni és másokkal elfogadtatni. Elisabeth látszólag egy beképzelt ügyvédnő, aki lenézi a vidéki szomszédokat, ám pontosan az ő hűtlensége az oka annak, hogy elköltöztek a városból, és később férje tetteire is kicsinyes bosszúállással válaszol. Sigve pedig, aki elsőre talán a legkiegyensúlyozottabbnak tűnik, maga sem mentes a bosszúállástól, illetve azzal, hogy hagyja magát sodortatni az eseményekkel, nagyban hozzájárul a problémák eszkalálódásához. Azonban – ahogy azt fent jeleztem is - a film nem válik egy lehangoló családi bosszútörténetté, a humorosabb jelenetek mindig fenntartanak egy könnyed légkört. 

Van mindezek mellett a filmnek egy igen nyugtalanító, sőt bizarr vonulata, ez pedig a két gyerek együttlétei, amelyek során általában a norvég kisfiú sanyargatja a fekete srácot. Nehéz eldönteni, hogy beleférnek-e ezek az interakciók a gyermeki játék kereteibe, vagy valami nagy baj van a norvég fiúval. Sokszor az volt az érzésem, hogy valami tragédia fog történni ezen játékok során, ezek a jelenetek igencsak kizökkentettek a film hangulatából. Nem voltak oda nem illők, vagy szükségtelenek ezek a jelenetek azonban, mert számomra azt illusztrálták, hogy mennyire megviselik a gyerekeket a szüleik konfliktusai, még akkor is (vagy főleg akkor?), ha ésszel keveset fognak fel belőlük. 

A film vége szerintem egy kicsit összecsapott, megalapozatlan lett, de végül is jól kerekíti le a történetet. Alapjában véve a rendező hozzáállását és végső üzenetét jellemzi a befejezés, hiszen a történések egy jóval sötétebb tónusú finálét is megalapozhattak volna – főleg a gyerekek jeleneteit figyelembe véve. Így viszont azzal a megnyugtató tudattal állíthatjuk le a filmet a számítógépünk videó lejátszóján, hogy megerősítést kapunk abban: még az igazán mély családi konfliktusok is megoldhatók őszinteséggel és higgadtsággal.