Jim Thompson 1954-ben megjelent regénye egy abszolút lúzer fickó leépülését, meghasadását mutatja be igen meggyőzően. Habár Thompsont a ponyva műfaj képviselőjeként tartják számon, a mentális leépülés leírása akármelyik szépirodalmi műfajban megállná a helyét. Az író legjobban sikerült és legismertebb művének a Killer Inside Me-t tartják, de a Hell of a Woman Thompson írói nagyszerűségének ugyanolyan kiváló példája. Az írástechnikai bravúrok miatt tetszik nekem mégis jobban a Hell of a Woman.

A történet szerint Frank 'Dolly' Dillon, a lecsúszott utazóügynök találkozik az ártatlan Monával, akiről megtudja, hogy nagynénje prostituáltként dolgoztatja. (A névválasztás pikantériája, hogy Thompson beceneve is Dolly volt, amikor fiatalkorában egy szállodában dolgozott, a kommunista pártban való rövid tagsága alatt pedig a Dillon álnevet használta) Később Dolly arra is rájön, hogy az öregasszony nagyobb összeget rejteget otthonában, ez pedig arra sarkallja, hogy fondorlatos tervet eszeljen ki a pénz ellopására. A dolgok azonban nagyon nem úgy alakulnak, ahogy a főhős tervezi, és az események hatására Dolly élete egyre kilátástalanabbá válik.

Az egyes szám első személyű elbeszélőmód különösen szuggesztívvé és hitelessé teszi a központi figura lelkivilágának bemutatását. A legjobban számomra azok a részek voltak találóak, amikor Dolly gondolatait olvasva egyértelmű, hogy ő már nem látja a valóságot, hanem saját magyarázatainak, felmentéseinek világában él, amely szerint ő a hihetetlenül peches figura, akinek semmi nem jön össze az életben, aki ellen összejátszik mind a sors, mind az embertársai (főleg a nők). Ezt technikai megoldást (angolul: 'unreliable narrator') - amikor az elbeszélőről nyilvánvaló, hogy nem megbízhatóan, hanem tévedésekkel, vagy éppen hazugságokkal terhelten adja elő a történetet – Thompson előszeretettel használja, és mindig nagy intellektuális élvezetet okoz az igazság kibogozása. Sőt, a szereplők is sokkal valósághűbbek, hitelesebbek lesznek ebben a narrációban és nekem mindig felüdülés a hagyományos, mindentudó elbeszélő szemszögéből előadott történetektől eltérően megírt regényeket olvasni.

További írástechnikai bravúrja Thompsonnak, hogy körülbelül a könyv közepe felé az elbeszélés kettéválik, miután Dolly nyilvánvalóan idegösszeroppanást szenved, azt követően, hogy első gyilkosságát elköveti. Ettől a ponttól a személyiségének két része felváltva közvetíti az eseményeket, érzéseket. Az egyik fél az, amelyik minden kudarcra talál magyarázatot, és próbálja fenntartani azt a látszatot, hogy minden rendben lesz az életével, ha kilábal a pechszériából. A másik fél azonban kegyetlen őszinteséggel látja és láttatja a dolgokat, a normalitás mázán ezen a nézőponton keresztül már látszanak a repedések. Az utolsó fejezetben eléri csúcspontját a kettős elbeszélési mód, és az utolsó lapokon már a két felet egyszerre olvassuk. A vég bemutatása így egy kaotikus gondolathalmazba torkoll, ami tökéletesen visszaadja egy bomlott elme képét.

A Hell of a Woman egyébként nagyon olvasmányos regény, az 50-es évek Amerikájának szlengje, az amerikai kisemberek világának bemutatása rendkívül érdekes.

Szóval a Hell of a Woman hamisítatlan noir regény annak minden főbb jellemzőjével (egyes szám első személyű elbeszélés, lecsúszott alakok bemutatása, femme fatal szerepeltetése, gyilkosságok központi szerepe), és kiemelkedően meggyőző lélektani leírásokkal.