Az USA Georgia államából, Atlantából származó OutKast a Southern Rap jeles képviselője, sőt úttörője. Bár nem ők voltak az elsők, akik sikereket értek el a hip hop zenében az amerikai Dél képviseletében, az albumaik nagyon jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a hagyományos West Coast-East Coast stílusok mellett underground és mainstrean szinten is jegyzett lett a Southern Rap, a műfaj harmadik nagy irányzataként.

Az OutKast két tagja Dre (polgári nevén André Benjamin, mostanában inkább André 3000, a lenti képen jobb oldalon) és Big Boi (szül. Antwan Patton, a képen balra). Első albumuk 1994-ben jelent meg Southernplayalisticadillacmuzik címmel. Ez egyáltalán nem rossz lemez, van rajta néhány igazán ütős szám (A Git Up, Git Out-ot például manapság is bármikor szívesen meghallgatom), csak az az eredetiség, és öntudatosság hiányzik róla, ami miatt a következő album, az ATLiens olyan nagy kedvencem lett.

Az OutKast már első lemezével egyből jegyzett lett az underground világában, ez persze nem azt jelentette, hogy pár ezer megszállott hip hop rajongó ismerte csak, hiszen hamar platina lemez lett, ami az USA-ban egymillió eladott példányt jelent. Az ATLiens már ennek dupláját tudta elérni, ennek ellenére a mainstream siker csak a következő albumaik - az 1998-as Aquemini és a 2000-es Stankonia - után érte el őket. Ezt követte a dupla lemez Speakerboxxx/Love Below, majd a filmzeneként is használt Idlewild. Ezen későbbi lemezek közül az Aquemini tetszett leginkább, az együttes hangzása ezek után nekem egy kicsit  túlzottan (és minden albummal egy kicsit jobban) elment egy harsányabb, poposabb, könyebben emészthető zenei világ felé. Ezzel együtt minden albumon vannak jócskán kedvenc számok, de az ATLiens nyújtotta élményt egyik sem tudta überelni. Számomra az OutKast így mindmáig megmaradt egy szerethető, kreatív hip hop csapatnak, amely soha nem áll rá egy jól kitaposott ösvényre, hanem maga mutatja az utat másoknak. Eközben pedig Dre és Big Boi hip hop-jukba előszeretettel építik be a soult, funkot, jazzt, bluest, de akár rockot vagy elektronikát is. Univerzális tehetségüket jól jellemzi, hogy abszolút helyt állnak a mainstream világában is, 6 grammy díjat nyertek, össszesen 25 millió lemezt adtak el ezidáig, mindkét tag szerepelt jópár filmben, André-nak saját ruha márkája van (Benjamin Bixby), és csinált egy animációs sorozatot is, ami a Cartoon Network vett meg (Class of 3000).

A duó második albuma, az ATLiens 1996-ban jelent meg, és számomra abszolút ott van a legjobb albumok között. Nem emlékszem pontosan mikor szereztem be CD-n (pár évvel a megjelenés után lehetett – akkor még az internetes zeneletöltés sem volt olyan egyszerű mint most), de azóta is rendszeresen hallgatom, egyszerűen nem tudom megunni.

A számok zenei alapjait az Organized Noize producer kollektíva készítette nagy részben, de Dre és Big Boi is csinált számokat (azt nem mondtam, hogy ehhez is értenek?). Mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy az Organized Noize volt a felelős a másik legendás atlantai csapat, a Goodie Mob zenéiért is, de a mai napig aktívak producerként, tavaly például a Nappy Roots albumának zenéit csinálták meg.

Az ATLiens zenei világára nem a viruozitás jellemző, egyszerű, de telt basszusokkal megtámogatott, inkább lassabb számok jellemzőek rá, amelyeknek van egy jól beazonosítható elszállt, éteri és spirituális atmoszférája. Dre és Big Boi rappelési stílusa vízfolyásként áradó szövegelés, amelyre a sor végi ütős, punchline rímekre épülő, pattogós felépítés helyett inkább jellemző a gördülékenység, egyfajta visszafogottabb, belső ritmika. Azt, hogy az USA déli részéből származik a banda, pedig már csak azért sem tagadhatná le az OutKast, mert az erős és ízes déli akcentus ugyancsak összetéveszthetetlen ízt ad rap-jüknek. A címadó ATLiens jól visszaadja ezt a hangulatot:

A szövegek terén a duónak az ATLiens-en nagyrészt sikerült túllépni a hip hop kliséken a tartalom eredetiségével, vagy a szokásásos témákhoz való újszerű viszonyulással. Ezek pedig együttjárnak azzal is, hogy általában olyan témákról rappelnek, amelyek valóságosak, átélhetőek.

Az Elevators például arról szól, milyen nehezen indult el a csapat karrierje. Ez még nem a sztár OutKast, a zenei tévék által is felkapott banda, hanem csak szép reményekkel kecsegtető zenész srácok, akik egyáltalán nem biztosak abban, merre fog kifutni a karrierjük.

True I got more fans than the average man but not enough loot to last me
to the end of the week, I live by the beat like you live check to check
If you don't move yo' foot then I don't eat, so we like neck to neck

[nyers fordítás:
Igaz, hogy több rajongóm van, mint egy átlagos embernek de nem elég a zsákmány, hogy kitartson
a hét végéig, az ütemekből élek, ahogy te élsz csekkről csekkre
ha nem mozdulsz (a zenémre) akkor én sem eszem, úgyhogy egy cipőben járunk]

Ebben a számban egyébként az OutKast szellemesen a címben is szereplő lift szót (elevator) metaforaként használja annak illusztrálására, hogyan emelkednek ki a gettóból, az ismeretlen hip hop együttesek tömegéből („We movin on up in da world like elevators”/Mint egy lift felfelé tartunk a világban).

A 13th Floor/Growing Old című számban az öregedésről rappelnek – ez sem egy olyan téma amit sokszor használnak a hip hop-ban -, amit összekapcsolnak az őszi évszakkal. Big Boi pedig úgy figyelmezteti a béna rappereket, hogy „hullani fogtok, mint levelek a betonra” („you flaw, in, falling like leaves into driveways”)

A Babylon második versszakában a fiatalok egymás iránti szexuális vágyának kialakulásáról rappel Dre. A szexualitás rengetegszer megjelenik ugyan hip hop szövegekben, de ennyire érzékenyen, értelmesen és sprituálisan nagyon ritkán.

És bár a szövegeik tele vannak még számtalan hasonlóan érdekes témával, részlettel az OutKast-et mindezek mellett sem elsősorban a szövegeik miatt szeretem, hanem azért a füleimnek különösen kellemes déli akcentussal megszólaló, hömpölygő, szívveréshez hasonlóan ritmikusan lüktető rappalési stílusért ami Dre-t és Big Boi-t jellemzi.